1. terem: A honfoglalás előtti időszak bányászata a Kárpát-medencében

A kőkorszak technikai színvonalán még csak kevés anyag volt, amely az akkori ember számára érdemes volt a bányászatra. Ebből a korból kétféle anyag bányászati kitermelésére vannak régészeti adataink: ezek a vörös földfesték és szerszámkő. A vörös földfestéknek kultikus jelentősége volt, a szerszámkőből pedig eszközöket, fegyvereket készítettek.

A szerszámkövet alapvetően két nagy típusba sorolhatjuk, a felhasznált anyag: kova és obszidián. Elterjedtebbek a szépen pattintható sárgás-barnás kovaszerszámok, hiszen ezek alapanyaga többfelé található. A fekete vagy szürkés színű obszidián (lávaüveg) szerszámok jó minőségűek és kedveltek voltak, de alapanyaguk ritka. Az európai kontinens legészakibb lelőhelye Kárpát-medencében,a Tokaj-Eperjesi hegységben, illetve a Selmeci hegységben található. Az előbbi a jobb minőségű, az utóbbi csak másodlagos lehetett. Az obszidián nálunk csak másodlagosan, kimosódott üledékként, a felszínen fordul elő - ezért nem bányászták, hanem egyszerűen összegyűjtötték. Használatuk a vaskorig terjed.

A kőeszközök kialakításában mindvégig alkalmazták a pattintás módszerét, de az újkőkortól már csiszolással is megmunkálták azokat.

A rézkorban az élet sok területén még a kőeszközöket használták, hiszen a réz szerszámok nem voltak elég kemények, s emellett nagyon sokba kerültek. A Tata-Kálváriadomb kovabányát a rézkorban művelték. Az első ismert fém alighanem a természetben is többnyire fémformában előforduló arany volt. A korszak nevét azonban mégis a sokoldalúan használható réz tárgyakról kapta. Az őskori ércbányák helyére a középkori rézbányák alapján következtethetünk. Ilyen lelőhelyek viszonylag jelentős számban léteztek a Kárpát-medencében: Mátra-vidék, Rudabánya, Besztercebánya, Szomolnok környéke, Rézhegység, Erdély stb.

A rézkornál leírt bányahelyeket művelték a bronzkorban is. Ebben az időszakban azonban már a réznél keményebb anyagot is sikerült előállítani. Ezek előbb még antimon- és arzénbronzok voltak, majd kicsit később megjelentek az ónbronzok is. Velem -Szent Vid lelőhelyen a korai bronzok szép gyűjteménye került elő. Valószínűleg kelet-alpi rézből és felsőőri antimonból ötvözték a bronzot.

A bányászatot és kohászatot általában még ugyanaz a személy végezte, tehát a bronz előállítása még egységes szakma volt. A vas viszonylag későn jelenik meg a kárpát-medencei leletanyagban, legelőször az illírek leletei között. Az utánuk jövő kelták időszakában már kiteljesedett a vas használata. A kisméretű kemencékben, viszonylag alacsony hőmérséklet mellett ekkor még csak - a ma már rossz minőségűnek számító, szilíciummal szennyezett - ércekből lehetett vasat előállítani.

A Kárpát-medencében a római kortól számolhatunk csak nagyobb mérvű bányászattal, s ettől a kortól kezdődik a mélyműveléses kitermelés is. Aranyat, vasércet és sót elsősorban Dacia provinciában, azaz a későbbi Erdélyben termeltek. Verespatakon (Alburnus Maior) Abrudbányán (Alburnus Minor) és Zalatnán (Ampelum) az arany, Gyalár környékén a vasérc, s a Torda (Potaissa), Marosújvár (Salinae) a sóbányászat központjai voltak Pannoniában főként a kőbányászatról vannak adataink. Öskü, Tardosbánya, Dunaszekcső, Tata, Vértesszőlős stb.

Első bányarekonstrukciónkban egy őskori kovabányát mutatunk be. Minthogy az egykori felszíni gyűjtögetésnek, sőt a külszíni bányászkodásnak sem maradhatott az évezredek távolából nyoma, legrégibb, megnyugtatóan bányának nevezhető objektumok a kovabányák. Hazai viszonylatban ilyen a Sümeg-Mogyorósdomb lelőhelyen talált bánya (kora: C-14 kb. 4500 év). Ebben már a bányagödörből kiinduló vágatok is léteztek, tehát mélyművelésű bányáról van szó, noha a feltárás során a jelenlegi vékony fedőréteg beomlott. Bár nem kívántunk egy konkrét bányát rekonstruálni, mégis leginkább ennek az objektumnak a részleteiből indultunk ki. A világosabb, okkerszínű alapkőzetben sötétebb barnás kovagumók láthatók. Két kisebb táró indítását láthatjuk, vájvéggel. A bányában gímszarvas agancsából készült vájóeszközökkel és nagyobb kavics formájú ütőkövekkel fejtették a töredezett kőzetben elhelyezkedő kovagumókat. A két kézzel fogható, feszítővasként használt agancsdarabok mellett találtak a feltárások során nyéllyukas agancscsákányt is.

A vitrinben a honfoglalás korát megelőző időszakok bányászeszközeit mutatjuk be. Agancs vájóeszközök, természetben talált ütőkő és a már jobban megmunkált, nyéllyukas agancskapák alkotják az őskori bányászat alap szerszámkészletét. Később a fémek megjelenése után, azok általánosabbá válása után, a bányászat termékéből előállított szerszámok lassan visszakerültek a termelésbe. A nagy méretű rézcsákányok, bronz szárnyas és tokos balták drágaságuk miatt azonban még sokáig nem szorították ki teljesen az agancs- és kőszerszámokat. A fém szerszámok csak a késői vaskorban válnak általánossá. A tokos, azaz görbe nyélre húzható kelta kapa és a már nyéllyukas római bányászcsákányok képviselik ezt a fejlődési fokozatot. Kiegészítik a kollekciót egyes kevéssé ismert bányászott anyagok is. A pattintott kovapenge, valamint a Tokaj környékén található obszidián és a belőle készült nyílhegyek az anyagra, de a belőle készült eszközökre, fegyverekre is utalnak.

A kovabánya rekonstrukciójától balra a Tata-kálváriadombi neolitikus kovabánya makettje (M=1:100), jobbra egy kép az ősi bányászkodási módszert, a tűzzel való fejtést mutatja be. A kemény kőzetet tűzzel felhevítették, majd vízzel leöntve megrepesztették. Ezt a módszert még a középkorban is használták, noha az esetlegesen keletkező mérges gázok miatt veszélyeket is hordozott magában.( tollrajz Faller Jenő: Jó szerencsét! c. könyve nyomán)

2. terem: középkori és a koraújkori ércbányászat

A középkor és újkor időszakában Magyarország legjelentősebb és egyben legfejlettebb bányászati tevékenysége a nemes és színesércek bányászata volt. A 14-15. század időszakában Magyarország élen járt Európa aranybányászatában és egyike volt a legszámottevőbbeknek az ezüstbányászatban. Jelentős rézbányászattal rendelkeztünk, s királyaink a kezdetektől nagy fontosságot tulajdonítottak kősóbányászatunknak is. Ennek megfelelően Magyarországon a mélyműveléses bányákat is magas technikai színvonalon üzemeltették.

Középkori-újkori ércbánya (rekonstrukció)

Egy oldalt kinyitott, azaz metszett aknát mutatunk be, melyből két különböző irányban két táró nyílik. A szűk gömbfával kiácsolt akna szállításra és közlekedésre egyaránt alkalmas. Jellemző a helykimélésre a keskeny, ún. féllábas létra, melyet az ácsolathoz rögzítettek. Ércszállító vödör fából, dongás és abroncsos összeállításban. Az akna két oldalából két vágat indul. A bal felé vezető kisebb keresztmetszetű a középkort jeleníti meg, a jobboldali pedig már az újkorra utal. A középkori vágat kis keresztmetszetű, csak négykézlábas közlekedésre alkalmas és közeli vájvéget mutat. A vájvég szemben egy érctelért ér el, s a vájvégen megcsillan az érc. Ólmos csillogású galenit, aranyos csillogású pirit fehéres kvarckitöltéssel. Ez jellemző telér volt a magyarországi nemesércbányászatban. Az üreg alján bányászteknőt, az érc összegyűjtésére és szállítására szolgáló eszközt helyeztünk el, benne érc, rajta egykezes falapát és a legalapvetőbb fejtőszerszámok, a bányászék és kalapács, amit a bányász gyakran keresztbe tett le. Ez a két szerszám képezi az ismert ék-kalapács bányászjelvény alapját. A teknő mellett rövid nyelű bányászkapa látható, ami az érc összehúzására szolgált. A vájvég egy kiálló szögletén botra húzható agyag bányamécses szolgálja a világítást.

Az újkori vágatban gömbfából ácsolt, trapéz alakú biztosítás látható. A talpon deszkából készült fapályán "magyar csille" áll. Megfigyelhető a fenékgerendához rögzített nagyobb hátulsó kerékpárja, vasalt szekrénye és fogantyúja. A támfa mellé letámasztva bányászcsákány, a vágat oldalán mécsfülkében bányamécses. A "magyar csille" a régebben használt "német csillé"-hez viszonyítva hazai újításnak tekinthető. A német csille négy egyforma kerékkel felszerelt vasalt szállítóeszköz, elejének alsó részéből kiálló vezetőszeggel. Ez egy kis görgővel ellátott vas rúd, ami a két pallóból készített csillepálya közepén levő árokban futott, s a csille pályán tartását segítette. Ehhez a típushoz állt közel a rozsnyói Szt Anna-képen (1513) látható csille. Ez a csille legrégibb magyarországi ábrázolása, s a bányarekonstrukció nyílásától jobbra látható. Ezzel a csilletípussal szemben a magyar csille vezetőszeg nélküli, vájat nélküli, kideszkázott padozaton fut. Két kerékpárja közül a hátulsó a csille súlypontjában van elhelyezve, így hátsó részét lenyomva könnyen két kerékre emelhető. Tulajdonságai, a német csillénél nagyobb fordulékonyságot és mintegy háromszor nagyobb gyorsaságot biztosítottak, noha használatához több ügyesség és gyakorlat volt szükséges. A német bányászat is átvette a 19. század elejétől. A már említett rekonstrukció ezt a fajtát mutatja, s a 18-19. század fordulójáról származó ábrázolása a bányarekonstrukció betekintő nyílása mellett baloldalt látható (Bikkessy-Heimbrucher József: Magyarországi viseletképek).

A középkorban a termelés alapvetően a közvetlen fizikai munkán alapult. A legfontosabb bányászszerszámok a bányászék, kalapács, csákány, vonókapa és a feszítővas volt.

A szénbányászati terem felé nyíló ajtó bal oldalán levő kép (Ifj. Holbein: Bányászat az Alpokban 1530) három, fontos fejtési munkafolyamatot mutat be: fejtés nyeles bányászékkel és kalapáccsal, tömbfejtés hajlékony nyelű pöröllyel és nyél nélküli ékekkel, valamint az érc összegyűjtése bányászteknőbe, bányászkapával. A vitrinben ezek a lényeges bányászszerszámok mind megtalálhatók, ugyanúgy mint a korabeli bányavilágítás eszközei.

A mélyszintű bányák világítását legtöbbször mécsesekkel oldották meg. A 14-15. századtól kezdve jellegzetes, égetett agyagból készült bányamécseseket használtak. Ezek hátsó részén kis agyaghüvelyt alakítottak ki, amibe tartóbotot, vagy hüvelykujjukat illesztették a bányászok. A felül nyitott mécsestálkákban faggyút égettek, melynek kiömlésétől kevésbé kellett tartani.

Szénbányászat a 20. század közepéig

A fém bányamécsek a 16-17. századtól terjedtek el. Eleinte faggyút égettek ezekben is, a 18. század végétől azonban a nagyon megdrágult faggyú helyett repceolajat kezdtek használni. Ehhez szükségessé vált a mécsestálkák befedése, amit jól megfigyelhetünk a sárgaréz lemezzel fedett vörösréz mécsesen.

A kemény kőzeteket a bemutatott kézi szerszámokkal nagyon lassan lehetett csak fejteni. Az első bányabeli robbantást a Selmecbánya bányászatához tartozó szélaknai terület Felső-Bieber tárójában egy Weindl Gáspár nevű vájár végezte 1627. február 8-án. A kőzetbe vésőfúróval és kalapáccsal lyukat fúrtak. A fúrólyukat ekkor még úgy töltötték meg és fojtották le, mint a puskát, ezért a robbantást "schießen"-nek, azaz lövésnek nevezték. A robbantás, kártétel nélkül, kiváló eredménnyel történt. Jövesztési céllal ekkor történt először, s innen terjedt el Európa többi bányavidékére. A vitrinben a robbantólyuk készítéséhez használt fúrók és a hozzájuk tartozó jellegzetes hajlított formájú kalapács is látható.

A bányába történő "beszállás" különböző módjait mutatja be a szénbányászati terem felé nyíló ajtó jobb oldalán levő kép. Közülük legjellegzetesebb a "beszállás farbőrön". A bányász munka közben egy bőrből készült, hátul felkötött kötényt viselt, s a lejtős aknában egy kötélbe kapaszkodva fenéken csúszott le. Ajánlatos volt eközben a farbőr végét kézzel tartani. (Agricola, G.: De re metallica... Basel, 1556. 118.ábra)

A 19. század második felétől a szénbányászat vált a magyar bányászat meghatározó ágazatává. Jelentőségével párhuzamosan technikai színvonala is egyre nőtt, s ez a folyamat eredményezte végül azt a nagyüzemi szénbányászatot, aminek a fogalma a köztudatban ma is erősen él. A 20. század elejétől az 1950-es évek végéig terjedő időszakban általánosnak nevezhető bányatípust kívánjuk bemutatni.

Fabiztosítású vágat szénbányában (bánya-rekonstrukció)

A ércbányákénál nagyobb keresztmetszetű, trapézalakú, fabiztosítással kiépített vágat állóvilágítással, sínpályával és vascsillével. A bányatér megvilágítása korabeli, ún. turbólámpákkal történik. A főtére erősítve légvezetőcsövet látunk vászonból, drótmerevítéssel. A levegőt sűrített ,levegős ventillátor biztosította. Egy benzin biztonsági lámpa a süvegfára akasztva a metántartalmat jelzi. A vájvégen különböző szerszámok, a támfákon elektromos vezeték és sűrítettlevegős cső, leágazásokkal és gumitömlőkkel. Ez utóbbi nagyon fontos volt, mert a sűrített levegő felhasználása volt az az ideális meghajtási mód, amely - szikramentessége miatt - bizonyosan nem okozott sújtólégrobbanást. Ezzel működtették a Flottmann- típusú fejtőkalapácsot, kőzetfúrót és szénfúrógépet is. A bányatérség bal oldalán egy éppen lerobbantott vájvéget mutatunk be, leomlott szénnel. Előtte az általánosan használt kéziszerszámok, széncsákány, szívlapát, bányászkapa, feszítővas és az ácsolatba dugott bányászfejsze. A síneket a lehető legközelebb hozták a vájvéghez, hogy a csillék könnyen rakodhatók legyenek. A szűkebb vágatokban a szállítás a hely jelentős részét elfoglalta. Ezért, amit lehetett az ácsolatra függesztettek, hogy össze ne tapossák munka közben: így az innivalót tartalmazó csobolyó és ideiglenesen a fejvédő kobak is ide került.

Minthogy azonos korban használták a karbidlámpát, benzin biztonsági lámpát és a elektromos (akkumulátoros) kézi bányászlámpát, előfordult, hogy egy bányában egy időben mindhárom használatban volt. Elsősorban olyan szénbányában, ahol - mint pl. Brennbergben - nem volt sújtólégveszély. A személyzet az erős fényt adó karbidlámpát, a biztonságiak a biztonsági lámpát - hiszen a metán mennyiségének rendszeres ellenőrzése minden szénbányában kötelező volt - és a felügyelet a modernebb elektromos lámpát. Állandó világításként pedig ugyanekkor általános volt a sűrített levegővel működő saját generátorral rendelkező turbólámpa, ami szintén elektromos árammal világított.

Veszélyek és bányavilágítás

A bányászt a földalatti munkája során leginkább a kőzetomlás, a víz, a tűz és a különféle ártalmas gázok veszélyeztetik. A mélyszinti szénbányákban ezek közül a sújtólég a legjellegzetesebb. Akkor alakul ki, ha a metán mennyisége a levegőben eléri az 5%-ot, hiszen 5-14% mennyiség mellett robbanó elegyet képez, és a detonáció ereje 9,5 térfogatszázaléknál a legnagyobb.

A vitrinben láthatók a 20. század bányavilágításának emlékei. A sújtólégmentes bányákban (pl. Brennberg) az I. világháborúig még használták a nyílt lángú bányamécseket, s az 1908-as évtől kezdve terjedtek el a karbidlámpák. Mivel ezek sokkal erősebb fényt adtak mint a biztonsági lámpák, az 1950-es évek végéig meg is maradtak mellettük.

A sújtóléges bányákban biztonsági bányamécseseket használtak. Ezt H. Davy találta fel 1816-ban, de a bányabeli igényeket valójában csak többszörös újítások után a Wolf-féle lámpa elégítette ki.

A biztonsági lámpák alkalmasak a metán mennyiségének mérésére is. A lámpa lángja ugyanis egyre magasabbá válik, míg 5% metántartalom után kialszik. Ezen az elven alapuló metán jelző lámpákat is gyártottak. Ilyen a Pieler-féle skálás borszeszlámpa. Alkalmas volt a széndioxid mérésére is, mivel annak emelkedő szintje ugyancsak kioltotta a lámpa lángját. Különlegesség az 1920 körül készült biztonsági acetilén lámpa, ami a karbidlámpa fényerejét a biztonsággal kívánta összekötni.

Már a két világháború között megjelent az elektromos-ság a személyi bányavilágításban is. Az akkumulátoros kézi bányászlámpa azonban viszonylag nagy súlya miatt még sokáig nem volt népszerű.

A sújtólég és egyéb veszélyforrások által okozott számos baleset miatt a 19. század második felétől kifejlesztették a bányamentő készülékeket. Itt a régebbi nyomótömlős változatát láthatjuk.

Valódi ritkaság a Westfalia-típusú tömlős bányamentő készülék, a 20. század elejéről. A légkazánt és a sisakot a tömlőszekrényben orsón elhelyezett gégecsöves tömlővel szabályosan, működőképesen összekötve mutatjuk be. Használatának nehézkességét jól szemlélteti egy a század elejéről származó metszet (Mentés nyomótömlős álarcban). Az 1950-es évek már modernebb, de még ugyancsak nehézkes felszerelésű bányamentője a bányarekonstrukció nyílásától jobbra levő fényképen látható.

Sokakban ébreszt romantikus képeket a bányaló fogalma. A bányásszal együtt dolgozó, s a bányamunka minden nehézségét érző lovak a bányákban is megállták a helyüket. Erre emlékeztet a vitrin bal oldalán látható, Salgóbányán, a 20. század elején készült fényképfelvétel. Korszakunkban, a 20. század közepén szorította csak ki véglegesen a mozdonyszállítás a lovakat a bányából.

Bányászat a 20. század második felében

Modern frontfejtéses, várpalotai magyar hidraulikus pajzzsal (VOB-HP-108.) biztosított, egy marótárcsás német jövesztőgéppel (ESA-60-L) felszerelt szénkitermelés részlete (bányarekonstrukció). Míg a bemutatott részlet - helyhiány miatt - csak két pajzsbiztosításból áll, a valóságban a frontfejtések teljes homlokhosszán akár 100-120 gépesített biztosítási egység is felsorakozhat. Az egykori Szovjetunióban alkalmazott pajzs-biztosítások és az angol lépegető hidraulikus támasztókeret összehangolt felhasználása magyar találmány. Ezek adják a várpalotai típusú hidraulikus önjáró páncélpajzs biztosítások jelentőségét. A hetvenes évektől fokozatosan a komplex gépesítésű keretes, majd pajzsos biztosítású frontfejtések váltak uralkodóvá a szénbányászatban.

Ezekre jellemző adatok:

* 100-120 m-es fronthomlok hosszúság
* 3-5 m/nap fejtés előrehaladási sebesség
* 300-500 m fejtés kifutási távolság
* 2-3 m-es művelt telepvastagág, illetőleg a 80-as évek derekától a VHP főteszén omlasztópajzsok bevezetésével 6-10 m-es egyszerre lefejtett telepvastagság.

A frontfejtések alapvető jellemzői:

* a fejtési homloknak a leművelési sáv teljes kitermeléséig legalább két kijárata van
* a fejtési homlokon állandóan áthúzó légáram van
* a fejtési homlokról a kitermelt szénmennyiség a frontvonallal párhuzamosan elhelyezkedő szállító berendezéssel folyamatosan elszállí-tást nyer. A fronthomlok előrehaladásával együtt történik a szállító-berendezés vándoroltatása is.
* a fejtési homlok előremozgatását nyomon követi a kitermelt fejtési térség felhagyása (beomlasztása vagy betömedékelése)

A gépesített frontfejtés kétségkívül a modern, gazdaságos széntermelés formája. Alkalmazása azonban nem mindenhol volt lehetséges. Legelőnyösebben a lapos dőlésű, közepes vastagságú széntelepek (Várpalota, Oroszlány Borsod stb.) leművelésére lehetett telepíteni és üzemeltetni. A közvetlen kétkezi munka, bár egyre csökkenő mértékben, de az utolsó pillanatig nélkülözhetetlen volt a bányamunkában. Erre emlékeztet a széncsákány és szívlapát a sarokban.

A modern bányamentő készülék (MLW R17108) a falon, piros műanyag sisakkal erős kontrasztot képez a visszapillantva még látható nyomótömlős készülékkel. Bár összehasonlíthatatlanul hatásosabb és könnyebb volt ezzel dolgozni, a bányamentés mindvégig testileg és lelkileg a legnehezebb hivatás maradt a bányászatban.