02. A magyar bányászati termelés története

Bőrkobak

A magyar bányászati termelés történetéről írva, kiállításunk első vitrinjében a Kárpát-medencének a magyar államalapítást megelőző évezredeiből származó, s az ásványbányászattal kapcsolatos múzeumi tárgyainkat mutatjuk be. Európa ezen földrajzi régiójában már 40-50000 évvel ezelőtt tudatosan termelték ki, és hasznosították az ásványi anyagokat. Az őskőkor folyamán a legkedveltebb nyersanyagok a jól hasadó kovaféleségek voltak. A bükki Szeleta-barlangban élő népcsoport 40 000 évvel ezelőtt szépen megmunkált lándzsahegyeket és bőrmegmunkáló kaparókat hagyott az utókorra, amelyeket üveges kvarcporfirból készített. 1951-ben a Balaton melletti Lovason egy festékbánya munkagödreit tárták fel: a Kárpát-medence egyetlen ismert festékbányájának emlékeit. 142 agancsból, 1 kőből készült bányász-szerszám és néhány kovaszilánk került elő, az 5-6 m hosszú, ugyanilyen széles, s 3 m mélységet is elérő szabálytalan alakú gödrökből. A vörös festéknek a középső paleolitikumtól jelentős szerepe volt az ember életében: sziklarajzok, edények varázserővel bíró festéke volt. Legrégebbi bányászati emlékeink a Veszprém melletti Lovas festékföldbányája, s a bükki Szeleta- műveltséghez kapcsolódó leletegyüttesek. Az 1950-1951-ben feltárt lovasi festékgödrökből 142 állatcsont, 1 kőeszköz és néhány kovaszilánk került elő. A csontok közül hetvenen a megmunkálás nyomai láthatók, ezek többsége jávorszarvas és gímszarvas maradványa. A Kárpát-medencében ezt az egy festékbányát tárták fel az őskőkori bányászatból.

1. vitrin: Bányászati tevékenység a Kárpát-medencében a honfoglalás előtti időkben

A neolitikum bányászatának munkaeszközei a kiállított nyéllyukas csiszolt kőbalta, a nyéllyuk nélküli csiszolt kőék. A neolitikum legjelentősebb bányászattal kapcsolatos leletanyagai a sümegi Mogyorósdombról, Miskolc-Avasról és a tatai Kálváriadombról kerültek elő. Ezeken a helyeken a régészek kovabányák emlékeit tárták fel, a vitrinben kiállított agancskapával együtt, amelyet fejtéshez használtak. A Sümeg-Mogyorósdombi bánya valószínűleg nagykiterjedésű volt. Az 1960-ban megkezdett feltárás nyomán nagymennyiségű agancseszköz, kőeszközök és különböző mértékben megmunkált kavics került elő. Az őskori ércbányászatról leleteink még nem teljesek, bizonyítékaink többnyire közvetettek. A kor bányászati módszerei azonban hasonlók lehettek a kovabányászatban megszokottal. A kezdeti csont- és kőszerszámokat fokozatosan felváltották a nagyobb erőkifejtésre alkalmas vas- és bronzszerszámok. Az akkori ember számára a felszínre bukkant telérek követésével kezdődött a bányászat. Az ércet tartalmazó rögöket kalapácsokkal és bunkókkal összezúzták, majd válogatták, mosták és végül iszapolták. Nagy technikatörténeti jelentősége volt annak, amikor a bányászat eszközkészlete kibővült a kőzet repesztésére alkalmas tűzzel. A tűzvetés: a szikla felhevítése, majd hirtelen vízzel való leöntése őskori találmány. A Kárpát-medencében a puskaporos robbantásokig, azaz a 17. század elejéig használják a módszert a bányákban.

A bronzkor fejlett fémfeldolgozásáról tanúskodnak a Velem Szent Viden végzett ásatások leletei. Öntőlepény, lándzsahegyek, tokos balta tekinthető meg a vitrinben. A korai bronzkor végétől a Kárpát-medence keleti területein a bronz- és aranyművesség lendült fel, melynek virágkora a középső bronzkor.

A Római Birodalom két Kárpát-medencei provinciájának bányászatáról a korábbi korszakokéhoz képest sokkal gazdagabb tárgyi emlékkel és írásos bizonyítékkal rendelkezünk. A kr. u. 1. században megszállt Pannónia jelentősége elsősorban katonai volt: a cél a birodalom északi határának, a dunai limesnek a biztosítása. A kor bányászatáról fennmaradt kevés nyom egyike a Tata környékén található kőbánya nyoma. A kr.e. 107-ben létrejött Dácia provincia megszerzésénél azonban az egyik fő indok már az aranyban gazdag területek megszerzése volt, ahol a hódítók a császári kincstár javára nemesércbányákat műveltettek. A provincia közigazgatási magja az aranyvidék lett, amely császári birtok volt. Az aranytermelés igazgatási központja Zalatna, /Ampelum/, míg a termelési központja Verespatak /Alburnus Maior/ volt. Számítások szerint erről a vidékről, mely 800 km2-t foglalt magában, 1000 tonna nyersaranyat bányásztak ki a birodalom fennállásának 160 éve alatt. Vajdahunyad /Hunedora/ és Torockó /Rimatea/ környékén jelentős vasbányák működtek már az ókorban. A vasfeldolgozás központja Gyulafehérvár /Apulum /és Várhely /Sarmizetegusa/ volt. Már a római korban is művelték a későbbi évszázadokban európai jelentőséggel bíró máramarosi és erdélyi sóbányákat.

A magyar törzsek népvándorlás kori pompás ötvösmunkáihoz a nemesércet valószínűleg cserével szerezték. Az első adatokat a honfoglaló magyarok bányászati tevékenységéről egy oklevél őrzi, mely szerint a morvákkal együtt művelték a kr.u. 953-ban elfoglalt Ždiari hegység ezüstbányáit. A magyar törzsek letelepedését követő időszak legrégibb, bányászathoz kötődő tárgyi emléke az a vitrinünk jobb alsó sarkában látható, 10. századból való favályú, amelyet a Máramaros-szigeti Királyvölgy sóbányájában tártak fel bányafatöredékekkel együtt. A vízzel való fejtés ritka kuriózuma ez, melynek máig tartó épségét a só konzerváló hatásának köszönhetjük.

2. vitrin: Az Árpád-házi királyok uralkodásának bányászata, a honfoglalástól 1301 -ig.

A magyar királyság bányászata meghatározó jelentőségű volt Európa nemesérc gazdálkodásában. A korabeli utazók visszaemlékezéseinek tanúsága szerint a 12. században a hazánk iránti érdeklődés jelentős ezüst és aranybányászatunk következménye. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a 14. századig a magyar aranyérc túlnyomó része földfelszíni mosásból származott.

Az 1130-ban megindult osztrák pénzverés is jórészt a magyar ezüstre alapozódott, de a vámkönyvek tanúsága szerint hasonlóan jelentős szerepe volt a Kárpát-medencében kibányászott ezüstnek a németalföldi, svábföldi és flandriai pénzverésben is.

Az első bányászok Gizella királyné kíséretével érkezetek, s telepedtek le Nagybörzsöny térségében. A 12. században II. Géza már szervezetten telepített le német hospeseket az ezüstbányászat későbbi központjában: Gölnicen, Selmecbányán, Radnán.

A vitrinben látható az első ismert, bányászattal is kapcsolatba hozható, királyi rendelet fakszimile másolata a 13. századból. A tatárjárás utáni újjáépítéshez szükség volt a gazdag ércbányák művelésére, s az ehhez elengedhetetlen szakembereket királyi utasításra, s jelentős kiváltságokkal hívták a magyar királyság bányavidékeire. Ismét német nyelvű bányászokat telepítettek le, főként a Morva-vidékről, az általuk lakott bányatelepeket az uralkodó bányavárosi rangra emelte.

Ezzel, s a bányaszabadság - a kutatás és művelés szabadságának - adományozásával jelentősen hozzájárult IV.Béla ércbányászatunk fejlődéshez. Ez, az eredetileg csak a királyi magánbirtokon érvényes szabadság később kiterjedt, jelentős bányatelepülések esetében a helyi statútum alapjául is szolgált. A vitrinben látható oklevélben olvashatjuk először az urbura fogalmát, melyet évszázadokon át használtak a bányaműveléssel összefüggő, a kibányásztott érc mennyiségétől függő bérleti díj jelölésére. A kiállított oklevél IV. Béla kiváltságlevele a Besztercebányán megtelepedő hospeseknek.

Az ezüst és aranybányászat mellett beszélnünk kell a Kárpát-medence vasbányászatáról, melyet a vitrinben a bemutatott vaskohó makett reprezentál. Az Árpád-kori vastermelés két - fejedelmi-királyi vastermelő szervezethez kapcsolódó - központja a mai Vas megyei Vasvár és a mai Borsod megyei Vasvár volt. A kiállított tárgy a nyugat-magyarországi vasérc bányászat (és ami ebben a korszakban a bányászat részét képezte: a kohászat) vasolvasztó kohójának kicsinyített mása. A királyi vastermelő szervezet mellett azonban az ország számos helyén bányásztak vasat. Ennek az ércnek a bányászata azonban évszázadok alatt soha nem képezte a regália része.

A magyar államalapítást követő évszázadokban, a koraközépkorban már jelentős volt sóbányászatunk A só kisebb része a földfelszíni termelésből, a sós tavak és sósforrások lepárlásából, nagyobb része harang-vagy kamrafejtésekből került a sópiacra. A sótermelés, a sóvágás bevétele a királyi jövedelmek kb. 10%-át tette ki ebben a korszakban. Ám a 13. század végére az uralkodók a királyi sókamarákat bérbe adják, s ezzel a sókitermelés, a sószállítás és a sóvámok jövedelme bérlők kezébe jut. Ezzel a hazai sóügyek tényleges ellenőrzése évszázadokon át a mindenkori bérlők lehetőségévé vált.

3. vitrin: Bányászatunk virágkora: a 15. és 16. század eredményei

Károly Róbert volt az első olyan uralkodó, aki uralkodása alatt teljesen átalakította a magyar pénzrendszert. Óriási lépés volt ebben, hogy 1323-ban megszüntette az évenkénti pénzverés szokását, helyette állandó értékű, kényszerbeváltás alá nem eső pénzt veretett. Ezzel megszűn a korábban a " kamara hasznaként" emlegetett kincstári bevétel, mely a törvényes értékcsökkenés, a mindenkori pénzrontás következményeként folyt be adó jelleggel a királyi kincstárba.

1325-ben megszületett ugyancsak az ő uralkodása alatt az az aranyforint, amely nemcsak nálunk, de Európa számtalan országában is fizetőeszköz volt 1329-től pedig a magyar királyság is áttért a kettősvaluta rendszerére. Róbert Károly hatással volt Európa pénzügyire is, mégpedig két vonatkozásban is. Azzal, ugyanis, hogy nemesérc monopóliumot vezetett be, egyrészt elérte azt, hogy csak a kincstáron keresztül eladható nemesércekkel való kereskedés a korábbinál jóval nagyobb hasznot hozott a magyar királyságnak, s ez hozzájárult a magyar királyság megerősödéséhez. Másrészt viszont azzal, hogy hatalmi érdekeinek megfelelően korlátozta az európai piacokon értékesíthető aranyérc mennyiségét, 1344-ig meghosszabbította a keresztes háborúk miatt fellépő aranyválságot.

Károly Róbert nevéhez fűződik az első országos hatályú bányajogi dekrétum, melyet a vitrinben láthatnak. Róbert Károly uralkodása alatt bányászatunk egyedülálló módon fellendült, hisz a nemesércekből vert pénzek mögött egy erős, s biztos termelésű bányászat kellett hogy működjön. Nagy Lajos hasonló módon gondos gazdája volt a magyar bányászatnak. A vitrinben látható 1351-es dekrétum, mely az Aranybulla átirata és kibővítése, oly értelemben foglakozik a bányászattal, hogy igyekszik tisztázni a földtulajdon és a bányászati jog összefüggéseit.

Mátyás uralma alatt ismét fellendült a bányászat. Az uralkodó 1486-ban megerősítette az alsó- és felső magyarországi bányavárosok kiváltságait, s a városoknak elengedte a kincstár részére fizetendő adót. A kiváltságolt bányászat haszna egyedülálló volt. Mátyás jövedelme, amely vetekedett Anglia királyának jövedelmével nagyrészt az un. regale jogból befolyó pénzből származott, melynek legnagyobb tétele a bányászat és a pénzverés volt. Magyarország Európa gazdasági életének számottevő résztvevője volt ezekben az évtizedekben. A magyarországi nemesfémtermelés a 16. századig vezető szerepet játszott Európában, több évszázadon át e bányászat és kohászat által megtermelt arany, ezüst és réz volt az egyetlen jelentős kiviteli cikkünk. Bányászatunk a 15. századra olyan magas szakmai színvonalon működött, hogy gyakran hívtak magyarországi bányászokat dolgozni Angliába, Oroszországba és Franciaországba.

4. vitrin: A magyar királyság egyik legnagyobb bevételi forrása, a magyar nemesérc pénzek

A magyar királyok jövedelméről évszázadokon át vezetett, pontos összeírásokat ismerünk. A királyi kincstár bevétele az Árpád házi királyok idejében még kisebb részben származott az un. regáliákból, ám ezen belül ezeknek jelentős része a bányászatból, s a pénzverésből származott. A pénzügyi és bányaigazgatás párhuzamosan fejlődött és a 14. századra össze is olvadt.

A 12. század végéig, a királyi magángazdaság felbomlásáig a bánya- és pénzügyek irányítása a királyi magángazdaság belügye volt, központja az esztergomi kincstár, melynek élén a nádorispán állt, s kezelői a tárnokok és a kamarások voltak A királyi birtokok csökkenése, ezzel együtt a regale- jövedelmek emelkedése változást hozott a kincstár kezelésében is. /Regale jövedelem: a királyi, uralkodói hatalomból következő jövedelem. A regáliák közül a legfontosabb a pénzverés-, pénzbeváltás joga, a bányaregale és sóregale, voltak kisebb regaliák is: a vámok, kocsmáltatás,stb./ A királyi kincstár élére az országos méltóságú tárnokmester került. Ebben a korszakban vármegye rendszertől függetlenül territoriális alapon szerveződve már működtek pénzverő és sókamarák, illetve bányakamarák. A kamarákat a kamaraispánságokat a király nevében a kincstár bérbe adta. Az Anjou-korszakban minimálisra csökkentek királyi magángazdaság bevételei, s ezt a regale jövedelmek növelésével kellett pótolni. Ezek közül a legfontosabb a bánya- és a pénzverési regália volt. Vitrinünkben a korszak vert aranypénzeit mutatjuk be, azokat a pénzeket, amelyeket nemcsak a magyar korona országaiban, de a környező királyságokban is elfogadtak fizetőeszközként.

5. vitrin: A magyar királyság legjelentősebb és legismertebb bányavárosa: Selmecbánya

A magyar királyság bányavárosai közül Selmecbányát ismerjük a legtöbben. A magyar korona jelentős bányavárosai kétféle módon jöttek létre: vagy telepítéssel, vagy úgy, hogy az ércben gazdag területén élő, bányászattal foglakozó népesség királyi kiváltságokat szerzett magának.

A Garam vidéki bányahely első okleveles említése 1156-ból származik, a következő írásos emlék 1217-es. Arról nincs hiteles adatunk, hogy a tatárjárás után a várost újjáépítő telepesek honnan jöttek. A legvalószínűbb az a feltevés, - mely Kachelmann Jánostól származik - hogy a várost a cseh határ melletti Schebnitzből származó bevándorlók népesítették be, s 1245-ben már helyzetüket erősítendő, s jogaikat biztosítandó megkapták a királytól a város statutumát. A vitrinünkben fakszimile másolatban kiállított városi statutum eredetije a Magyar Nemzeti Múzeumban látható. Az oklevél latin nyelvű eredetije egyébként 1442-ben, (a királynők Selmec birtoklásáért folytatott küzdelemében) akkor, amikor Rozgonyi Simon egri püspök felgyújtotta a várost, s leöldöste annak lakosságát, megsemmisült. Az országos rendek 1447-ben Selmecbánya elpusztult kiváltságleveleit megerősítették. A kiállított oklevél az eredeti statutum német nyelvű kivonata II. Ulászló 1513-as megerősítésével.

Ez az európai hírű jogkönyv a középkori városi jog mintájául szolgált, Körmöcbánya és Újbánya kivételével valamennyi alsó-magyarországi bányavárosban bevezették, s mintául szolgált a felső-magyarországi bányavárosok számára is. A jogkönyv szerint Selmecbánya szabad királyi város ki van vonva mind a földesúri, mind a megyei joghatóság alól, közvetlenül a királyi joghatóság alá tartozik, egyben fizet adót, papot, bírót választhat. A jogkönyv első része a városi jogokat, a második része a bányaművelés szabályait rögzíti. A harmadik rész a bányatelek adományozásának szabályait rögzíti. A magyarországi német bányavárosok kezdettől védekeztek a más nyelvűek betelepedése ellen. Ezekben a városokban évszázadokon át nem nyerhettek polgárjogot magyarok, vagy szlovákok: ez a helyzet csak az 1526-es mohácsi vész után változott meg.

Selmecbánya város fejlődése és gazdálkodása rendkívül hullámzó volt. Igen érzékenyen reagált a környezete állapotára, nagy szüksége volt a stabil jogviszonyokra. Mátyás uralma alatt fellendült itt a bányászat, s ez meglátszott a város fejlődésén, polgárainak gyarapodásán is. A 15. század végén a selmeci bányászat már jórészt magánkézben volt. Az 1526-es mohácsi vészt követő polgárháborúkban Selmecbánya többször gazdát cserélt, s a török jelenléte is egyre fenyegetőbbé vált. Selmec városa ezért elhatározta, hogy a város falait várrá alakítják. A várost 1548-ban más bányavárosokkal együtt Mária királynő átadta testvérének, I. Ferdinándnak.

A Selmecbánya történetéről mesélő vitrinben bemutatjuk azt a 18. századból származó nemesi adománylevelet, amelynek címerében az ék és kalapács arról tanúskodik, hogy az adományozott család bányászattal foglalkozott. Különösen szép az oklevelet hitelesítő, a Habsburg-Lotharingiai ház függőpecsétjének állapota. A vitrinben látható Svaiczer Gábor különösen szép bányajáró fokosa, s néhány bányászatban is használatos bányamérő eszköz. A vitrin közepén Selmecbánya díszéke és kalapácsa látható. Az 1650-ben elkészült ezüst tárgyak természetesen nem munkaeszközök. Hasonlóan az előző vitrinben látható, de korábbi időkből származó díszékhez és kalapácshoz, ezeket a dísztárgyakat ünnepi reprezentációra használták a város bányászainak felvonulásain.

6. vitrin: Bányavárosi szövetségek

A vitrin azoknak a bányavárosoknak a tárgyi emlékeit mutatja be, amelyek ércbányászatunk két legjelentősebb szövetségét kötötték. Ezek közül a régebbi - az alsó-magyarországi bányavárosok szövetsége - formálisan és okmányszerűen nem is létezett, de ennek ellenére a szakirodalom létező szövetségként emlegeti azt. Ennek oka, hogy a Garam völgyében található települések történeti előzményei hasonlóak voltak, módosabb polgáraik más települések bányaművelésében is részt vettek, azonos külső problémákat kellett megoldaniuk akkor, amikor privilégiumaikat védelmezték. A leglényegesebb közös történetükben azonban az a periódus volt, amely a 15. századtól kezdődve valamennyi itteni bányavárost a királynék közvetlen hatalma alá utalta, s valamennyi közigazgatását a zólyomi ispánnal láttatva el.

A szövetség kialakítását elősegítette, hogy a törvénykezés ezeket a városokat egy közösségnek vette, olyannak amelyben a résztvevők közösen gyakorolják a privilégiumaikat. 1405-ben Zsigmond egy oklevélben közösségként említi az ottani bányászatot, ám egy 1380-as bírói végzésben is közösen szerepelnek, tehát innen számolhatjuk a szövetség működését.

A Felső- magyarországi Bányavárosok Szövetségének hét királyi kiváltságot kapott bányaváros volt a tagja. Formális szövetségüket 1487 decemberében határozták el. Ezen bányavárosok kapcsolata nemcsak jogi, törvénykezési, hanem gazdasági és népesedési kapcsolatot is jelentett. A szövetség Mohács után felbomlott, Gölnic, Szomolnok és Telkibánya földesurak kezébe került.

A vitrinben Mátyás király azon leiratának fakszimile másolatát olvashatjuk el, amelyben az uralkodó örök időkre felmentette a hét Garam-melletti várost mindennemű adófizetés alól.

A vitrinben látható ritka tárgyi emlék az 1683-ból egy bronzból készült bányászcéh behívótábla. Bélabánya és Selmecbánya közös pecsétjének gipszmásolata annak az időszaknak az emléke, mikor Bélabánya egy közigazgatás alá tartozott Selmecbányával. Bányapénzeket is mutatunk a vitrinben. A bányapénz egy-egy bányásztelepülés, vagy bányaváros olyan fizetőeszköze volt, amelyet csak ott fogadtak el, s amelyben a bányában dolgozók a fizetésüket kapták. A bányapénz sok tekintetben hasonlít a szükségpénzekhez. Bizonyos szempontból biztosítéka volt a bányászok ellátásnak, ugyanakkor a röghöz kötésüket is okozhatta. A bányapénzek numizmatikai érdekességek, bár külső megjelenésük általában nem túl igényes Elsődleges szempont itt a megkülönböztethetőség volt. Bélabánya díszéke és bányász díszkalapácsa mellett két, 17. századi bányásztémájú fafaragást láthatnak. A felső-magyarországi bányavárosi harangköpeny töredékei szintén szép emlékei ennek a korszaknak.

7. vitrin: A 15. század legnagyobb magyar és európai bányászati vállalkozása: a Thurzó-Fugger szövetség

A 15. század végétől a 16.század közepéig tartó rövid időszak a magyarországi réztermelés virágkora volt. Vitrinünk ennek, pontosabban az ettől a periódustól elválaszthatatlan Thurzó-Fugger vállalkozásnak állít emléket. Thurzó János rendkívüli technikai képességekkel megáldott ember volt, aki kezdetben az elvizesedett Besztercebánya környéki bányák víztelenítésére és ismételt művelésére vállalkozott az 1490-es évek elején. 1495-ben az elfulladt és félig fölhagyott bányák művelése érdekében kötötte első megállapodását a híres bankár családdal, a Fuggerekkel. Ezzel rövid időre megszűnt a magyarországi bányászat legnagyobb problémája: az állandó tőkehiány. A vállalkozás nemzetközi méretűvé vált, s mint a bemutatott térképünkön is látszik, az érckereskedés szinte egész Európát behálózta. A réztermelés olyan fejlődésnek indult, hogy a 16. század első negyedében a bányák a legnagyobb volumenűek voltak Európában.

A vállalat központja Besztercebánya volt. A vállalkozás szervezett és nagyüzemi módon működött, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Az első olyan vállalkozás volt a magyarországi bányászatban, ahol a bányászok önsegélyző szerveződését, a társládát, a munkáltató rendszeresen támogatta. Thurzó János volt az aki elsőként ismerte a munkásokról való gondoskodás szükségességét egy olyan szakmában amely életveszélyekkel jár együtt, s ahol sok a megrokkant szerencsétlen. Körmöcbányán 1496-ban alapították az első társládát, ennek a társulatnak az alapszabályait II. Lajos 1525-ös oklevele megerősítette. Természetesen, mint minden nagyobb bányavárosban, itt is tartottak fenn ispotályt, támogatták a hitéletet, az oktatást. Ugyanakkor a bányászok igen kemény munkakörülmények között dolgoztak. A kor manufakturális körülményeitől eltérő, szokatlan nagyipari munkakörülmények hozzájárultak a korszak legnagyobb munkás-felkeléséhez, melyet kegyetlen módon megtoroltak. 1526-ban egymás után több felkelés is kitört Besztercebányán, ennek fő oka a pénzrontás miatt inflálódott bérek elleni tiltakozás volt.

A folyamatos lázongás, s a magyar belpolitikai erőviszonyok kiszámíthatatlansága, majd az a tény, hogy Buda 1541-es török kézre kerülésével a török birodalom érzékelhető közelségbe került, arra ösztönözte a Fugger családot, hogy befektetéseit kivonja a magyarországi rézbányászatból, 52 évi magyarországi jelenlét után 1546-ban befejezték tevékenységüket.

8. vitrin: Erdély és a Partium

Erdély és a Partium bányászatáról megemlékező tárgyainkkal kapcsolatban fontos néhány kevéssé ismert tény megismertetése.

A 14. században az erdélyi aranytermelés fő bázisa az aranymosás volt. Mátyás király a szászoknak 1471-ben egész Erdélyre szóló aranymosási szabadalmat adott. Az erdélyi aranybányászat központja 1301-től 1550-ig az Erdélyi Érchegység volt, azok a területek, amelyeknek nagy részén már a római birodalom alatt bányásztak. Abrudbánya, Aranyosbánya,a szászok által lakott Zalatna, Körösbánya és Radna voltak a legfontosabb bányák.

Erdély középkori vastermelése szintén jelentős volt: Torockó és Vajdahunyad volt a két vasbányászati centrum, amelyeknek kontinuus működését a római kortól valószínűsíteni lehet.

Nagybánya, Felsőbánya és Kapnikbánya eredetileg a szatmári királyi birtokhoz tartozott, a területeket hamar benépesítették a bányászok. Róbert Károly adott számukra egységes bányarendtartást ki, ám ez a terület ha lehet még szerencsétlenebb volt, mint az erdélyi bányavárosok. Gyakori uralkodóváltás, forrongások és háborúk visszavetették ezeknek a bányáknak a művelését.

A 16. század közepén önálló állammá alakuló Erdély, s a tartósan hozzákapcsolódó bihari részek bányászatát az erdélyi fejedelmek tudatosan fejlesztették. Bethlen Gábor uralkodása alatt a fő kiviteli cikkek közé tartozott a vas, a higany és a nemesfém, ezek külföldre szállítása a fejedelemség monopóliuma volt. A szatmári bányászat előbb a Bethlen, majd a Rákóczi család birtokába került.

Erdély bányászatának jogi szabályozása a 14. századi magyar bányászat jogi szabályozásának mintájára készült. Az első bányarendeletet Bethlen Gábor adata ki 1615-ben.

Erdély bányászatának legjelentősebb területei a többségében mosott arany mellett néhány arany és ezüstbánya, rézbányák, a nagyobbrészt magánkézben lévő vasbányák, a higany (kéneső)és salétrombányák. Az erdélyi bányászatnak azonban a legjelentősebb ága a kősó bányászata volt. Az ókori bányászat emlékei - a rómaiak bányahelyei - a hozzáértő számára a mai napig is felfedezhetők. Kizárólag külfejtéssel fejtették le a sót, s ez a Magyarországon a 18. század végéig uralkodó harangfejtés. Későbbi, a 19. századtól uralkodó kamra, vagy csarnokfejtés ábrázolását láthatjuk a vitrinben Mezey József kis méretű képén, amely az egyik leghíresebb - az aknaszlatinai - sóbánya teremnyi belsejét ábrázolja.

Erdély önálló államiságának emléke Apafi Mihály fejedelem 1681-es tallérja.

Híres erdélyi bányaváros volt Zalatna és Nagybánya. Ez utóbbinak pecsétnyomóját és bányapénzeit, Zalatnáról pedig egy bányász süvegdíszt láthatnak a 18. századból. Ugyancsak ebből a korszakból való az a vitrin falán látható tubákreszelő, amelyet az ismeretlen alkotója aprólékos bányásztémájú jelenetekkel díszített.

Az erdélyi bányászat jelentős szereplői voltak a német anyanyelvű szászok. A 18. századból való az a kakukkmécses, amelyet ők használtak a bányáikban. Két rendkívüli szépségű 18. századi mérőeszköz látható a vitrin előterében. A horizontális napóra mellett egy olyan állványon álló függős céltábla, amelyet a dátum tanúsága szerint 1780-ban készítettek.

9. vitrin: A török uralom végétől, az ország újjáépítésétől az ipari forradalom kezdetéig

Bányászatunk a török alól való felszabadulásunk 1711-es időpontjától a 19. század végéig tartó periódusban nagymértékű fejlődést mutatott. A 18. század a magyar ércbányászat virágkora volt, amely azonban utolsó nagy és jelentős fellendülése volt ennek az iparágnak.

A birodalmi gazdaságpolitika jelentős figyelmet fordított a kincstári bevételekben oly jelentős arányú magyar bányászat fejlesztésére. Ebben a korszakban robbanásszerű változás zajlott le a bányászat technikai és tudományos fejlődésében is. A 18. századi bányák már igazi nagyüzemként működtek, Több ezres munkáslétszámukkal működésük már nemcsak technikai, ásványtani, fizikai problémákat vetett fel, de munkaszervezési és gazdaságossági kérdéseket is jelentett működtetőiknek.

A csaknem másfél évszázados háborús időszak után ismét fellendülő bányászatunk jelképe az 1720 és 1730 között konszolidálódó Selmecbánya lehet, amely a 18. század fordulójára soha nem látott fejlődést produkált. Szakemberek számítása szerint évente 35-40000 kg volt a kincstári ezüstbányászat termelése. A város a harmadik legjelentősebb magyar város volt, ahol a félévszázadnyi bányászati virágzás megalapozta a tudomány és oktatás fejlesztését, a bányászati beruházások, a soha nem látott gépesítés kezdetét.

A 19. század elejétől azonban a bányászatból származó bevételek már csökkennek. A készletek kezdtek kimerülni, s bár az 1830-as évekre ezüstbányászatunk ismét konszolidálódik, de a 18. század rendkívüli gazdaságosságát soha többé nem fogja elérni.

Hasonló volt a helyzet a magyarországi rézbányászattal is, amely ugyan megtartotta országos jelentőségét, de azt az európai méretű fontosságát, amely a 16. században jellemezte működését, soha többé nem érte el.

A jövő bányászatát az eddig kis jelentőségű vasércbányászat és a kőszénbányászat megjelenése reprezentálta. A 19. század közepére a termelt értékek tekintetében a vasgyártás már megelőzte a nemes- és színesérctermelést Magyarországon. Ebben az időben már megjelennek a számos kisvállalkozást egyesítő részvénytársaságok. A vasérc bányászata már annak a korszaknak a szükségleteit tükrözi, amely a kőszénbányászatot is fellendítette - hosszú és gyötrelmes kezdetek után - hazánkban. Az ipari fejlődés: a dunai gőzhajózás, a vasútépítés és üzemeltetés, kőszén szerepe a nyersvas és acélgyártásban, a gőzgépek alkalmazása a gyáriparban, mind együtt járultak hozzá a kőszénbányászat robbanásszerű fejlődéséhez.

A vitrinben az első szénbányánknak, a Sopron melletti Brennbergnek a legelső, 1760-ból való térképe látható, mellette ugyanezen bánya igazgatójának, Vajk Artúrnak a bányatiszti kardja.

A 19. századból való sárgaréz családi címer a motívumok szerint szintén bányászattal foglakozó családé lehetett. A 20. század elején használt tiszti Davy-lámpa pedig arról is árulkodik, hogy a bányászok társadalma erősen kasztokra és csoportokra tagolódott. A bányatisztek, majd később a bányamérnökök megbecsült és jól fizetett tagjai voltak a bányásztársadalomnak. Munkaeszközeik is erősen különböztek a mindennapok használati eszközeitől. A szakmai tagozódás egyébként a lakókörnyezetükben is nyomon követhető. Már az ebben a korszakban épült korai kolóniáknál is az átlagosnál jobb lakáskörülményeket biztosítottak a bánya felelős vezetőinek. A kiállított bányászkard is ilyen tiszti kellék volt. A bányászsapka pedig díszegyenruha kelléke ebből a korszakból.

A vitrin egyik jellegzetes tárgya az erős bőrből készült farbőr, amely ma már csak a bányászábrázolások és a korai korszakból való díszegyenruhák kelléke. Eredetileg valós funkciója volt a farbőrnek: mint a bányába való leszállás egyik elengedhetetlen tartozékát őriztük meg. A korai bányákban, melyeknek mélysége meg sem közelítette a mai, gyakran 1000 méteres szint mélységet, gyakran fából készült csúszdán ereszkedtek a bányászok, s hogy ruhájuk, s testük nagyobb sérülése nélkül tehessék meg ezt, nos erre használták a farbőrt a mindennapokban.

10. vitrin: A nagyipari bányászat virágkorától a hazai bányászat államosításáig

A 20. századi magyar bányászat modern nagyiparként van jelen gazdaságtörténetünkben. A 19. század végi robbanásszerű gazdasági fejlődést az európai gazdaságtörténet "második ipari forradalomként" szokta jellemezni. Magyarországon nagyjából a kiegyezés idejére alakultak ki az újabb technikai forradalom eredményeinek tömeges adaptálására a feltételek. A gyáriparban ekkora váltak uralkodóvá, s az iparban és bányászatban foglalkoztatottak száma 64,5%-al nőtt. A századfordulón tömegessé válik a villamos energia felhasználás, 1913-ban az országban már 200 áramfejlesztő telep működött, s ezek lettek a kibányászott szén főfogyasztói. Már ekkor meghaladta a szénigény az ország szénbányászatának termelését megindult a szénimport.

Megindult a földgáz és a kőolajbányászat, Almásfüzitőn olajfinomítót létesítettek. A fellendülés azonban nem érintette a színesfém bányászatot, folytatódott a régóta tartó hanyatlása. A bányák berendezése elavult, a termelés stagnált. A felvidéki ezüstbányákat az ezüst árának rohamos romlása miatt csak állami szubvencióval lehetett fenntartani.

A balkáni háborúk, majd az I. világháború ismét fellendítette a bányászat iránti igényeket, de sajnálatos módon a munkaerő problémák, az anyaghiány, az élelmezési gondok komoly nehézséget jelentett a bányák termelésében. A trianoni döntés a magyar gazdasági életben is sokkot okozott. Elveszett nyersanyagforrások pótlása csak részben sikerült, s végleg megváltozott a magyar bányászat belső szerkezete. A kiállított térképen az elveszett nyersanyaglelőhelyeket mutatjuk be.

A magyar bányászat legjelentősebb vállalkozásai a kőszénbányászathoz kapcsolódtak. A vitrin hátterét az a nagyméretű homlokzati terv adja, mely talán a korszak legigényesebb, s a mai napig is látható, bányászathoz kapcsolódó építészeti beruházása volt. A Duna Gőzhajózási Társaság a Pécs környéki kiváló minőségű szén kitermelésére alakuló konzorcium volt, amelynek Széchenyi-aknája a magyar ipari műemlékvédelem egyik jelentős emléke. A társaság Schroll-aknájának személyzetét láthatják az 1924-ében készült fényképen.

Bőr bányászkobak védte a bányában dolgozók testi épségét. Ha baj volt, úgy ebben a korszakban már mód volt a szervezett mentésre. A kiállított mentőmaszk és a híres, 1924-ben készült légújítós mentőkészülék segítethette a bányamentők munkáját. A 20. század robbanásszerű változást hozott a bányamérő műszerek fejlődésében. Míg a korábbi korszakok műszerei (mint az előző vitrinben kiállítottak is) a mai ember számára kézműves egyediségükkel tűntek fel, amelyeknek használatához rendkívül komoly szaktudás kellett, úgy a 20. századi műszerek eszessége alkalmassá teszi azokat arra, hogy a mindennapi munkában is használni lehessen.

11. vitrin: Az államosított bányászat első évtizedei, az újjáépítés

A magyar bányászat a II. világháborút követő évtizedek egyik szimbolikus erejű iparágává változott. Hurráhangulat, győzelmes sztahanovista jelentések, országos megbecsülést jelző Bányásznap az egyik oldalon, hihetetlen erőfeszítések, koncepciós perek, súlyos áldozatok a másik oldalon.

Erről a közelmúltról már sok látogatónknak, vagy a szüleiknek vannak emlékei. Sokan emlékezhetnek még a Bányásznap plakátját nézve az évtizedeken át hatalmas sajtóvisszhanggal, hűségjutalmakkal, s vásári hangulattal megrendezett ünnepségekre. A brennbergi élmunkások 1948-ban készült tablója még nem sejteti, hogy a bányát 1951-ben politikai okok miatt végleg bezárják, munkásait áthelyezik a szocialista bányászat újabb fellegvárába, Oroszlányba. Brigádzászló és kitüntetés, a korszak híres miniszterének, Czottner Sándornak készített személyes ajándékok láthatók még ebben a vitrinünkben. De ha látni akarják, hogy milyen eredményeket értek el a Magyar Állami Szénbányák 1946 októberében, alig egy évvel a háború befejezése után, úgy érdemes a kiállított térképeket és napi adatokat kicsit részletesebben tanulmányozni. A korszak ellentmondásos, de az iparág, - gyakran a hatalom által kikényszerített - eredményei a magyar bányászat 20. századi utolsó nagy periódusát fémjelzik.

12. vitrin: Bányászatunk elmúlt évtizede

Utolsó vitrinünk néhány tárgya már csak jelzése annak a mai helyzetnek, amelyet véleményezni nem egy múzeumi kiállítás dolga, de amely helyzet mellett nem lehet elmenni szó nélkül. A mélyművelésű magyar bányászat néhány, ma még működő bányára szűkült.

Néhány szénbánya, bauxitbánya működik még, a többi bezárt, felszámolták. A vitrin két oldalán olvasható fotómontázs anyaga a folyamat néhány fontos állomását idézi fel. A vitrinben egy elhagyott réselőgép, fölötte a faléz táblán a lefordított bányászjelvény alatt a végleg bezárt legjelentősebb bányák neve. A faléz tábla szimbolikus jelentőségű a bányászok életében. A felolvasó, vagy faléz a műszak előtti utasítások helyszíne volt, az ottani tábla pedig a legfontosabb információkat közölte a bányászokkal. Szomorú dolog, hogy ma ezek az információk a legismertebbek az egykor dicső múltú szakmánkról.

A kiállítás utolsó képe egy nagyméretű fekete-fehér fotó, amelyen a nézőnek háttal egy magányos, megfáradt bányász látható. Kiállításunkkal neki, a névtelen, olykor életveszélyes, kemény munkát végző embernek kívántunk emléket állítani. Annak a bányásznak akinek évszázadokon át köszönhette a magyar királyság gazdagságát. Azoknak akik szakmai tudásukkal európai rangú ipari fejlődést produkáltak, s mindazoknak, akik a magyar bányászat ezeréves története alatt ennek, az egykor oly híres szakmánknak eredményeit köszönhette.

Kilépve a kiállítás termeiből a mai magyar bányászat néhány jellegzetes termékét, legfontosabb adatsorait tanulmányozhatják. Bányászatunk gyökeresen megváltozott az elmúlt években, hisz a hangsúly ma már a külszíni bányászaton van. A legismertebb külszíni bányánk a Mátrai Erőmű működtetéséhez szükséges barnaszenet termelő visontai külszíni fejtés. Hasonló módon, de kisebb bányákban termelik ki a mára nagy jelentőségű építőanyagokat, a kerámia készítéséhez szükséges alapanyagokat.