Központi Bányászati Múzeum Sopron

Bányászatunk képzö és iparmüvészeti emlékeiböl

Az állandó kiállítás első tematikus blokkja bányászatunk művészeti emlékeinek bemutatása, válogatás. A lépcsőház fordulójában a bányásztémájú kortárs magyar képzőművészet egyik reprezentásának, Gáspár Sándor festőművésznek nagyméretű alkotása látható, "A dorogi szén megtalálása". Gáspár a magyar szénbányászat avatott festője, aki maga is dolgozott a dorogi bányában. Képzőművészeti tanulmányait Budapesten végezte, mestere Pór Bertalan volt. Múzeumunk 56 db képből álló sorozatát őrzi, mely a dorogi szénbányászat történetét dolgozza fel. A ciklus nyitóképe a lépcsőfordulóban látható nagyméretű alkotás.

tovább....

A magyar bányászati termelés története

A magyar bányászati termelés történetéről írva, kiállításunk első vitrinjében a Kárpát-medencének a magyar államalapítást megelőző évezredeiből származó, s az ásványbányászattal kapcsolatos múzeumi tárgyainkat mutatjuk be. Európa ezen földrajzi régiójában már 40-50000 évvel ezelőtt tudatosan termelték ki, és hasznosították az ásványi anyagokat. Az őskőkor folyamán a legkedveltebb nyersanyagok a jól hasadó kovaféleségek voltak. A bükki Szeleta-barlangban élő népcsoport 40 000 évvel ezelőtt szépen megmunkált lándzsahegyeket és bőrmegmunkáló kaparókat hagyott az utókorra, amelyeket üveges kvarcporfirból készített. 1951-ben a Balaton melletti Lovason egy festékbánya munkagödreit tárták fel: a Kárpát-medence egyetlen ismert festékbányájának emlékeit. 142 agancsból, 1 kőből készült bányász-szerszám és néhány kovaszilánk került elő, az 5-6 m hosszú, ugyanilyen széles, s 3 m mélységet is elérő szabálytalan alakú gödrökből. 

tovább....

01. Bányászatunk képzö és iparmüvészeti emlékeiböl

Kukán Géza a 20. század első harmadában alkotott. A Budapesten, Münchenben és Párizsban tanult festő és grafikus idehaza a Benczúr-mesteriskola tagjaként alkotott. Hosszabb időt töltött Tatabányán, s számos bányász témájú képet festett ott. Három képe: a "Vörösvári bánya", a "Vájár" és a Budapest székesfőváros díjával 1921-ben kitüntetett "Beomlott bányában" című olajfestménye látható kiállításunkon. Ez utóbbi festménynek a Magyar Nemzeti Galériától kölcsön kapott vázlatát is kiállítottuk, a végleges alkotás mellett.

1842-ben készült Vichura: Merényi táj című képe, melyen az Iglóhoz közeli Merény egyik patakjára rátelepült hámorok, törők, zúzók egész sora látható.

Az előtérben Thorma János "Az aranybányászok motozása" című képe után a bányászathoz kapcsolódó kisméretű bronzszobrainkból láthatnak néhányat. A realista módon ábrázolt férfitestek a bányászattal együtt járó erős fizikai igénybevételt, a munka erőfeszítését és fegyelmét egyaránt ábrázolják. Az ismeretlen alkotók szobrai mellett itt láthatjuk Meunier: "Kőbányász" és Fojtik "Vájár" című szobrát is.

Az előtérben két képet is láthatunk Dobroszláv Lajostól, aki, - ahogy arról képeinek címe is árulkodik - munkásságával a tatabányai szénbányászathoz kötődött.

Belépve az első terembe külön posztamensen, üvegbúra alatt csodálható meg az 1750-es években ismeretlen ötvös által Körmöcbányán készített "Bányahegy". Az ábrázolás e fajtáját az 1500-as évektől ismerték a közép-európai országokban. A mi "bányahegyünk" 30 féle ásványból készült, alakjait pedig ezüstből formálták. A műtárgy eredetileg a bányavárosba látogató Mária Teréziának szánt ajándék volt. A mai szemlélő számára a tárgy iparművészeti értékein túl izgalmas annak modellhű volta, alkalmassá teszi arra, hogy a korabeli bányászat technikáit és módszereit tudományos pontossággal bemutassuk. A tereprudazatos szivattyú, a lójárgány, a függőleges aknaszállítás különféle formái mind-mind megfigyelhetők az ötvösművészeti remeken.

A kiállított iparművészeti remekek közül az egyik legértékesebb az első vitrinben látható un. Esterházy serleg, melyet 1650. július 17-én ajándékozott III. Ferdinánd Selmecbányának, a róla elnevezett akna lemélyítésekor. A sziklahegyet ábrázoló talpazaton három tárnában bányászokat látunk, a serleg maga függőleges-akna szerűen van kiképezve. A serleg nevét onnan kapta, hogy a város tulajdonából az Esterházy család kincstárába került, s e minőségében elszenvedője lett annak a bombatámadásnak, amelyben a várbéli Esterházy-palotában őrzött kincsek csaknem végzetes sérüléseket szenvedtek. A kiállított kehely is csaknem felismerhetetlenségig összeolvadt, csak Svetnik Joachim ötvösművész-restaurátornak köszönhetjük, hogy ma ebben a formájában láthatjuk.

Ugyancsak az első vitrinnek a másik oldalán az aranyozott úrvölgyi rézedények együttesét láthatják. Ennek a tárgy-együttesnek a története nagyon érdekes. A Besztercebánya melletti Úrvölgyön az 1600-as évek elején azt figyelték meg az ott dolgozók, hogy a bányákban hagyott vasszerszámok egy idő múlva rézzé változnak. A titokzatos átváltozások okát nem értették, de akkor már szándékosan is elhelyeztek vastárgyakat a bányavízbe, amelyek a víz hatására néhány hónap alatt látszólag rézzé változtak. Ebből, a számukra titokzatos úton keletkezett rézből készítették a kiállításon látható aranyozott kelyheket és poharakat. Az úrvölgyi rézedények - a transzmutációs edények - históriáját leírta Edward Brown, amikor 1669-ben Magyarországra látogatott. Ő jegyezte fel azt is, hogy az ily módon nyert réz jobban megmunkálható anyag volt, mint az ércből előállított réz. Az úrvölgyi rézedények nagyobb része felirattal, versikékkel van ellátva, amelyek többsége német és latin nyelvű. Az utolsó darabok az úrvölgyi rézedényekből az 1820-as években készültek.

A középső vitrin legjelentősebb darabja az a bányászbárd, amelyet 1839-ben V. Ferdinánd adományozott Svaiczer Gábornak, a 19. századi magyar ércbányászat egyik legnagyobb és legeredményesebb irányítójának. A bárd különleges bányász díszjelvény, amelynek eredete az ércszállítmányokat kísérő őrök bárdjából fejlődött ki. Egy ilyen bárddal való kitüntetés nagy jutalomnak számított. A Svaiczer-bárd nyelén parádézó bányászmenet látható, lapján aknaház, lójárgány, és bányában dolgozó bányászok láthatók. Érdekes, téglalap-keresztmetszetű aranyozott alakokkal díszített a bárd fejrésze.

A terem végfalán két remek festmény látható. Feszty Árpád "Bányaszerencsétlenség" című, nagyméretű alkotása a 19. századi piktúra egyik jellegzetes darabja. A kép különös érdekessége, hogy ismerjük keletkezésének történetét is, hisz a mester részletesen nyilatkozott erről a Vasárnapi Újság egyik,1886-os számában. A 31 éves festőművész, aki a müncheni festőiskolát elvégezve tér haza a Nagybánya környéki Koltó Kereszthegyi -táró bejáratánál látott tragikus jelenetet festette meg. A kép 1885-ben készült.

A kandallókeret felett látható kép alkotójáról semmit sem tudunk, ám annál részletesebb információink vannak a képen látható halottról, akit a kor szokása szerint lefestettek halottas ágyán, kezében piros szegfűvel. A kép baloldalán látható felirat szerint a halott "1603.év október 11-én este 4-és 5 óra között Istenben megboldogult Freiseisen György úr, császári őfelsége körmöcbányai kincstári aranybányájának főgondnoka és főtisztviselője 63 éves korában elhalálozott, akinek a mindenható Úristen az ítélet napján boldog feltámadást adjon" A megboldogultat a körmöcbányai Szent Katalin templomban helyzeték örök nyugalomba. A képen látható címer un. polgári címer, melynek használata hazánkban rendkívül ritka volt.

02. A magyar bányászati termelés története

A magyar bányászati termelés történetéről írva, kiállításunk első vitrinjében a Kárpát-medencének a magyar államalapítást megelőző évezredeiből származó, s az ásványbányászattal kapcsolatos múzeumi tárgyainkat mutatjuk be. Európa ezen földrajzi régiójában már 40-50000 évvel ezelőtt tudatosan termelték ki, és hasznosították az ásványi anyagokat. Az őskőkor folyamán a legkedveltebb nyersanyagok a jól hasadó kovaféleségek voltak. A bükki Szeleta-barlangban élő népcsoport 40 000 évvel ezelőtt szépen megmunkált lándzsahegyeket és bőrmegmunkáló kaparókat hagyott az utókorra, amelyeket üveges kvarcporfirból készített. 1951-ben a Balaton melletti Lovason egy festékbánya munkagödreit tárták fel: a Kárpát-medence egyetlen ismert festékbányájának emlékeit. 142 agancsból, 1 kőből készült bányász-szerszám és néhány kovaszilánk került elő, az 5-6 m hosszú, ugyanilyen széles, s 3 m mélységet is elérő szabálytalan alakú gödrökből. A vörös festéknek a középső paleolitikumtól jelentős szerepe volt az ember életében: sziklarajzok, edények varázserővel bíró festéke volt. Legrégebbi bányászati emlékeink a Veszprém melletti Lovas festékföldbányája, s a bükki Szeleta- műveltséghez kapcsolódó leletegyüttesek. Az 1950-1951-ben feltárt lovasi festékgödrökből 142 állatcsont, 1 kőeszköz és néhány kovaszilánk került elő. A csontok közül hetvenen a megmunkálás nyomai láthatók, ezek többsége jávorszarvas és gímszarvas maradványa. A Kárpát-medencében ezt az egy festékbányát tárták fel az őskőkori bányászatból.

1. vitrin: Bányászati tevékenység a Kárpát-medencében a honfoglalás előtti időkben

A neolitikum bányászatának munkaeszközei a kiállított nyéllyukas csiszolt kőbalta, a nyéllyuk nélküli csiszolt kőék. A neolitikum legjelentősebb bányászattal kapcsolatos leletanyagai a sümegi Mogyorósdombról, Miskolc-Avasról és a tatai Kálváriadombról kerültek elő. Ezeken a helyeken a régészek kovabányák emlékeit tárták fel, a vitrinben kiállított agancskapával együtt, amelyet fejtéshez használtak. A Sümeg-Mogyorósdombi bánya valószínűleg nagykiterjedésű volt. Az 1960-ban megkezdett feltárás nyomán nagymennyiségű agancseszköz, kőeszközök és különböző mértékben megmunkált kavics került elő. Az őskori ércbányászatról leleteink még nem teljesek, bizonyítékaink többnyire közvetettek. A kor bányászati módszerei azonban hasonlók lehettek a kovabányászatban megszokottal. A kezdeti csont- és kőszerszámokat fokozatosan felváltották a nagyobb erőkifejtésre alkalmas vas- és bronzszerszámok. Az akkori ember számára a felszínre bukkant telérek követésével kezdődött a bányászat. Az ércet tartalmazó rögöket kalapácsokkal és bunkókkal összezúzták, majd válogatták, mosták és végül iszapolták. Nagy technikatörténeti jelentősége volt annak, amikor a bányászat eszközkészlete kibővült a kőzet repesztésére alkalmas tűzzel. A tűzvetés: a szikla felhevítése, majd hirtelen vízzel való leöntése őskori találmány. A Kárpát-medencében a puskaporos robbantásokig, azaz a 17. század elejéig használják a módszert a bányákban.

A bronzkor fejlett fémfeldolgozásáról tanúskodnak a Velem Szent Viden végzett ásatások leletei. Öntőlepény, lándzsahegyek, tokos balta tekinthető meg a vitrinben. A korai bronzkor végétől a Kárpát-medence keleti területein a bronz- és aranyművesség lendült fel, melynek virágkora a középső bronzkor.

A Római Birodalom két Kárpát-medencei provinciájának bányászatáról a korábbi korszakokéhoz képest sokkal gazdagabb tárgyi emlékkel és írásos bizonyítékkal rendelkezünk. A kr. u. 1. században megszállt Pannónia jelentősége elsősorban katonai volt: a cél a birodalom északi határának, a dunai limesnek a biztosítása. A kor bányászatáról fennmaradt kevés nyom egyike a Tata környékén található kőbánya nyoma. A kr.e. 107-ben létrejött Dácia provincia megszerzésénél azonban az egyik fő indok már az aranyban gazdag területek megszerzése volt, ahol a hódítók a császári kincstár javára nemesércbányákat műveltettek. A provincia közigazgatási magja az aranyvidék lett, amely császári birtok volt. Az aranytermelés igazgatási központja Zalatna, /Ampelum/, míg a termelési központja Verespatak /Alburnus Maior/ volt. Számítások szerint erről a vidékről, mely 800 km2-t foglalt magában, 1000 tonna nyersaranyat bányásztak ki a birodalom fennállásának 160 éve alatt. Vajdahunyad /Hunedora/ és Torockó /Rimatea/ környékén jelentős vasbányák működtek már az ókorban. A vasfeldolgozás központja Gyulafehérvár /Apulum /és Várhely /Sarmizetegusa/ volt. Már a római korban is művelték a későbbi évszázadokban európai jelentőséggel bíró máramarosi és erdélyi sóbányákat.

A magyar törzsek népvándorlás kori pompás ötvösmunkáihoz a nemesércet valószínűleg cserével szerezték. Az első adatokat a honfoglaló magyarok bányászati tevékenységéről egy oklevél őrzi, mely szerint a morvákkal együtt művelték a kr.u. 953-ban elfoglalt Ždiari hegység ezüstbányáit. A magyar törzsek letelepedését követő időszak legrégibb, bányászathoz kötődő tárgyi emléke az a vitrinünk jobb alsó sarkában látható, 10. századból való favályú, amelyet a Máramaros-szigeti Királyvölgy sóbányájában tártak fel bányafatöredékekkel együtt. A vízzel való fejtés ritka kuriózuma ez, melynek máig tartó épségét a só konzerváló hatásának köszönhetjük.

2. vitrin: Az Árpád-házi királyok uralkodásának bányászata, a honfoglalástól 1301 -ig.

A magyar királyság bányászata meghatározó jelentőségű volt Európa nemesérc gazdálkodásában. A korabeli utazók visszaemlékezéseinek tanúsága szerint a 12. században a hazánk iránti érdeklődés jelentős ezüst és aranybányászatunk következménye. Hozzá kell azonban tennünk, hogy a 14. századig a magyar aranyérc túlnyomó része földfelszíni mosásból származott.

Az 1130-ban megindult osztrák pénzverés is jórészt a magyar ezüstre alapozódott, de a vámkönyvek tanúsága szerint hasonlóan jelentős szerepe volt a Kárpát-medencében kibányászott ezüstnek a németalföldi, svábföldi és flandriai pénzverésben is.

Az első bányászok Gizella királyné kíséretével érkezetek, s telepedtek le Nagybörzsöny térségében. A 12. században II. Géza már szervezetten telepített le német hospeseket az ezüstbányászat későbbi központjában: Gölnicen, Selmecbányán, Radnán.

A vitrinben látható az első ismert, bányászattal is kapcsolatba hozható, királyi rendelet fakszimile másolata a 13. századból. A tatárjárás utáni újjáépítéshez szükség volt a gazdag ércbányák művelésére, s az ehhez elengedhetetlen szakembereket királyi utasításra, s jelentős kiváltságokkal hívták a magyar királyság bányavidékeire. Ismét német nyelvű bányászokat telepítettek le, főként a Morva-vidékről, az általuk lakott bányatelepeket az uralkodó bányavárosi rangra emelte.

Ezzel, s a bányaszabadság - a kutatás és művelés szabadságának - adományozásával jelentősen hozzájárult IV.Béla ércbányászatunk fejlődéshez. Ez, az eredetileg csak a királyi magánbirtokon érvényes szabadság később kiterjedt, jelentős bányatelepülések esetében a helyi statútum alapjául is szolgált. A vitrinben látható oklevélben olvashatjuk először az urbura fogalmát, melyet évszázadokon át használtak a bányaműveléssel összefüggő, a kibányásztott érc mennyiségétől függő bérleti díj jelölésére. A kiállított oklevél IV. Béla kiváltságlevele a Besztercebányán megtelepedő hospeseknek.

Az ezüst és aranybányászat mellett beszélnünk kell a Kárpát-medence vasbányászatáról, melyet a vitrinben a bemutatott vaskohó makett reprezentál. Az Árpád-kori vastermelés két - fejedelmi-királyi vastermelő szervezethez kapcsolódó - központja a mai Vas megyei Vasvár és a mai Borsod megyei Vasvár volt. A kiállított tárgy a nyugat-magyarországi vasérc bányászat (és ami ebben a korszakban a bányászat részét képezte: a kohászat) vasolvasztó kohójának kicsinyített mása. A királyi vastermelő szervezet mellett azonban az ország számos helyén bányásztak vasat. Ennek az ércnek a bányászata azonban évszázadok alatt soha nem képezte a regália része.

A magyar államalapítást követő évszázadokban, a koraközépkorban már jelentős volt sóbányászatunk A só kisebb része a földfelszíni termelésből, a sós tavak és sósforrások lepárlásából, nagyobb része harang-vagy kamrafejtésekből került a sópiacra. A sótermelés, a sóvágás bevétele a királyi jövedelmek kb. 10%-át tette ki ebben a korszakban. Ám a 13. század végére az uralkodók a királyi sókamarákat bérbe adják, s ezzel a sókitermelés, a sószállítás és a sóvámok jövedelme bérlők kezébe jut. Ezzel a hazai sóügyek tényleges ellenőrzése évszázadokon át a mindenkori bérlők lehetőségévé vált.

3. vitrin: Bányászatunk virágkora: a 15. és 16. század eredményei

Károly Róbert volt az első olyan uralkodó, aki uralkodása alatt teljesen átalakította a magyar pénzrendszert. Óriási lépés volt ebben, hogy 1323-ban megszüntette az évenkénti pénzverés szokását, helyette állandó értékű, kényszerbeváltás alá nem eső pénzt veretett. Ezzel megszűn a korábban a " kamara hasznaként" emlegetett kincstári bevétel, mely a törvényes értékcsökkenés, a mindenkori pénzrontás következményeként folyt be adó jelleggel a királyi kincstárba.

1325-ben megszületett ugyancsak az ő uralkodása alatt az az aranyforint, amely nemcsak nálunk, de Európa számtalan országában is fizetőeszköz volt 1329-től pedig a magyar királyság is áttért a kettősvaluta rendszerére. Róbert Károly hatással volt Európa pénzügyire is, mégpedig két vonatkozásban is. Azzal, ugyanis, hogy nemesérc monopóliumot vezetett be, egyrészt elérte azt, hogy csak a kincstáron keresztül eladható nemesércekkel való kereskedés a korábbinál jóval nagyobb hasznot hozott a magyar királyságnak, s ez hozzájárult a magyar királyság megerősödéséhez. Másrészt viszont azzal, hogy hatalmi érdekeinek megfelelően korlátozta az európai piacokon értékesíthető aranyérc mennyiségét, 1344-ig meghosszabbította a keresztes háborúk miatt fellépő aranyválságot.

Károly Róbert nevéhez fűződik az első országos hatályú bányajogi dekrétum, melyet a vitrinben láthatnak. Róbert Károly uralkodása alatt bányászatunk egyedülálló módon fellendült, hisz a nemesércekből vert pénzek mögött egy erős, s biztos termelésű bányászat kellett hogy működjön. Nagy Lajos hasonló módon gondos gazdája volt a magyar bányászatnak. A vitrinben látható 1351-es dekrétum, mely az Aranybulla átirata és kibővítése, oly értelemben foglakozik a bányászattal, hogy igyekszik tisztázni a földtulajdon és a bányászati jog összefüggéseit.

Mátyás uralma alatt ismét fellendült a bányászat. Az uralkodó 1486-ban megerősítette az alsó- és felső magyarországi bányavárosok kiváltságait, s a városoknak elengedte a kincstár részére fizetendő adót. A kiváltságolt bányászat haszna egyedülálló volt. Mátyás jövedelme, amely vetekedett Anglia királyának jövedelmével nagyrészt az un. regale jogból befolyó pénzből származott, melynek legnagyobb tétele a bányászat és a pénzverés volt. Magyarország Európa gazdasági életének számottevő résztvevője volt ezekben az évtizedekben. A magyarországi nemesfémtermelés a 16. századig vezető szerepet játszott Európában, több évszázadon át e bányászat és kohászat által megtermelt arany, ezüst és réz volt az egyetlen jelentős kiviteli cikkünk. Bányászatunk a 15. századra olyan magas szakmai színvonalon működött, hogy gyakran hívtak magyarországi bányászokat dolgozni Angliába, Oroszországba és Franciaországba.

4. vitrin: A magyar királyság egyik legnagyobb bevételi forrása, a magyar nemesérc pénzek

A magyar királyok jövedelméről évszázadokon át vezetett, pontos összeírásokat ismerünk. A királyi kincstár bevétele az Árpád házi királyok idejében még kisebb részben származott az un. regáliákból, ám ezen belül ezeknek jelentős része a bányászatból, s a pénzverésből származott. A pénzügyi és bányaigazgatás párhuzamosan fejlődött és a 14. századra össze is olvadt.

A 12. század végéig, a királyi magángazdaság felbomlásáig a bánya- és pénzügyek irányítása a királyi magángazdaság belügye volt, központja az esztergomi kincstár, melynek élén a nádorispán állt, s kezelői a tárnokok és a kamarások voltak A királyi birtokok csökkenése, ezzel együtt a regale- jövedelmek emelkedése változást hozott a kincstár kezelésében is. /Regale jövedelem: a királyi, uralkodói hatalomból következő jövedelem. A regáliák közül a legfontosabb a pénzverés-, pénzbeváltás joga, a bányaregale és sóregale, voltak kisebb regaliák is: a vámok, kocsmáltatás,stb./ A királyi kincstár élére az országos méltóságú tárnokmester került. Ebben a korszakban vármegye rendszertől függetlenül territoriális alapon szerveződve már működtek pénzverő és sókamarák, illetve bányakamarák. A kamarákat a kamaraispánságokat a király nevében a kincstár bérbe adta. Az Anjou-korszakban minimálisra csökkentek királyi magángazdaság bevételei, s ezt a regale jövedelmek növelésével kellett pótolni. Ezek közül a legfontosabb a bánya- és a pénzverési regália volt. Vitrinünkben a korszak vert aranypénzeit mutatjuk be, azokat a pénzeket, amelyeket nemcsak a magyar korona országaiban, de a környező királyságokban is elfogadtak fizetőeszközként.

5. vitrin: A magyar királyság legjelentősebb és legismertebb bányavárosa: Selmecbánya

A magyar királyság bányavárosai közül Selmecbányát ismerjük a legtöbben. A magyar korona jelentős bányavárosai kétféle módon jöttek létre: vagy telepítéssel, vagy úgy, hogy az ércben gazdag területén élő, bányászattal foglakozó népesség királyi kiváltságokat szerzett magának.

A Garam vidéki bányahely első okleveles említése 1156-ból származik, a következő írásos emlék 1217-es. Arról nincs hiteles adatunk, hogy a tatárjárás után a várost újjáépítő telepesek honnan jöttek. A legvalószínűbb az a feltevés, - mely Kachelmann Jánostól származik - hogy a várost a cseh határ melletti Schebnitzből származó bevándorlók népesítették be, s 1245-ben már helyzetüket erősítendő, s jogaikat biztosítandó megkapták a királytól a város statutumát. A vitrinünkben fakszimile másolatban kiállított városi statutum eredetije a Magyar Nemzeti Múzeumban látható. Az oklevél latin nyelvű eredetije egyébként 1442-ben, (a királynők Selmec birtoklásáért folytatott küzdelemében) akkor, amikor Rozgonyi Simon egri püspök felgyújtotta a várost, s leöldöste annak lakosságát, megsemmisült. Az országos rendek 1447-ben Selmecbánya elpusztult kiváltságleveleit megerősítették. A kiállított oklevél az eredeti statutum német nyelvű kivonata II. Ulászló 1513-as megerősítésével.

Ez az európai hírű jogkönyv a középkori városi jog mintájául szolgált, Körmöcbánya és Újbánya kivételével valamennyi alsó-magyarországi bányavárosban bevezették, s mintául szolgált a felső-magyarországi bányavárosok számára is. A jogkönyv szerint Selmecbánya szabad királyi város ki van vonva mind a földesúri, mind a megyei joghatóság alól, közvetlenül a királyi joghatóság alá tartozik, egyben fizet adót, papot, bírót választhat. A jogkönyv első része a városi jogokat, a második része a bányaművelés szabályait rögzíti. A harmadik rész a bányatelek adományozásának szabályait rögzíti. A magyarországi német bányavárosok kezdettől védekeztek a más nyelvűek betelepedése ellen. Ezekben a városokban évszázadokon át nem nyerhettek polgárjogot magyarok, vagy szlovákok: ez a helyzet csak az 1526-es mohácsi vész után változott meg.

Selmecbánya város fejlődése és gazdálkodása rendkívül hullámzó volt. Igen érzékenyen reagált a környezete állapotára, nagy szüksége volt a stabil jogviszonyokra. Mátyás uralma alatt fellendült itt a bányászat, s ez meglátszott a város fejlődésén, polgárainak gyarapodásán is. A 15. század végén a selmeci bányászat már jórészt magánkézben volt. Az 1526-es mohácsi vészt követő polgárháborúkban Selmecbánya többször gazdát cserélt, s a török jelenléte is egyre fenyegetőbbé vált. Selmec városa ezért elhatározta, hogy a város falait várrá alakítják. A várost 1548-ban más bányavárosokkal együtt Mária királynő átadta testvérének, I. Ferdinándnak.

A Selmecbánya történetéről mesélő vitrinben bemutatjuk azt a 18. századból származó nemesi adománylevelet, amelynek címerében az ék és kalapács arról tanúskodik, hogy az adományozott család bányászattal foglalkozott. Különösen szép az oklevelet hitelesítő, a Habsburg-Lotharingiai ház függőpecsétjének állapota. A vitrinben látható Svaiczer Gábor különösen szép bányajáró fokosa, s néhány bányászatban is használatos bányamérő eszköz. A vitrin közepén Selmecbánya díszéke és kalapácsa látható. Az 1650-ben elkészült ezüst tárgyak természetesen nem munkaeszközök. Hasonlóan az előző vitrinben látható, de korábbi időkből származó díszékhez és kalapácshoz, ezeket a dísztárgyakat ünnepi reprezentációra használták a város bányászainak felvonulásain.

6. vitrin: Bányavárosi szövetségek

A vitrin azoknak a bányavárosoknak a tárgyi emlékeit mutatja be, amelyek ércbányászatunk két legjelentősebb szövetségét kötötték. Ezek közül a régebbi - az alsó-magyarországi bányavárosok szövetsége - formálisan és okmányszerűen nem is létezett, de ennek ellenére a szakirodalom létező szövetségként emlegeti azt. Ennek oka, hogy a Garam völgyében található települések történeti előzményei hasonlóak voltak, módosabb polgáraik más települések bányaművelésében is részt vettek, azonos külső problémákat kellett megoldaniuk akkor, amikor privilégiumaikat védelmezték. A leglényegesebb közös történetükben azonban az a periódus volt, amely a 15. századtól kezdődve valamennyi itteni bányavárost a királynék közvetlen hatalma alá utalta, s valamennyi közigazgatását a zólyomi ispánnal láttatva el.

A szövetség kialakítását elősegítette, hogy a törvénykezés ezeket a városokat egy közösségnek vette, olyannak amelyben a résztvevők közösen gyakorolják a privilégiumaikat. 1405-ben Zsigmond egy oklevélben közösségként említi az ottani bányászatot, ám egy 1380-as bírói végzésben is közösen szerepelnek, tehát innen számolhatjuk a szövetség működését.

A Felső- magyarországi Bányavárosok Szövetségének hét királyi kiváltságot kapott bányaváros volt a tagja. Formális szövetségüket 1487 decemberében határozták el. Ezen bányavárosok kapcsolata nemcsak jogi, törvénykezési, hanem gazdasági és népesedési kapcsolatot is jelentett. A szövetség Mohács után felbomlott, Gölnic, Szomolnok és Telkibánya földesurak kezébe került.

A vitrinben Mátyás király azon leiratának fakszimile másolatát olvashatjuk el, amelyben az uralkodó örök időkre felmentette a hét Garam-melletti várost mindennemű adófizetés alól.

A vitrinben látható ritka tárgyi emlék az 1683-ból egy bronzból készült bányászcéh behívótábla. Bélabánya és Selmecbánya közös pecsétjének gipszmásolata annak az időszaknak az emléke, mikor Bélabánya egy közigazgatás alá tartozott Selmecbányával. Bányapénzeket is mutatunk a vitrinben. A bányapénz egy-egy bányásztelepülés, vagy bányaváros olyan fizetőeszköze volt, amelyet csak ott fogadtak el, s amelyben a bányában dolgozók a fizetésüket kapták. A bányapénz sok tekintetben hasonlít a szükségpénzekhez. Bizonyos szempontból biztosítéka volt a bányászok ellátásnak, ugyanakkor a röghöz kötésüket is okozhatta. A bányapénzek numizmatikai érdekességek, bár külső megjelenésük általában nem túl igényes Elsődleges szempont itt a megkülönböztethetőség volt. Bélabánya díszéke és bányász díszkalapácsa mellett két, 17. századi bányásztémájú fafaragást láthatnak. A felső-magyarországi bányavárosi harangköpeny töredékei szintén szép emlékei ennek a korszaknak.

7. vitrin: A 15. század legnagyobb magyar és európai bányászati vállalkozása: a Thurzó-Fugger szövetség

A 15. század végétől a 16.század közepéig tartó rövid időszak a magyarországi réztermelés virágkora volt. Vitrinünk ennek, pontosabban az ettől a periódustól elválaszthatatlan Thurzó-Fugger vállalkozásnak állít emléket. Thurzó János rendkívüli technikai képességekkel megáldott ember volt, aki kezdetben az elvizesedett Besztercebánya környéki bányák víztelenítésére és ismételt művelésére vállalkozott az 1490-es évek elején. 1495-ben az elfulladt és félig fölhagyott bányák művelése érdekében kötötte első megállapodását a híres bankár családdal, a Fuggerekkel. Ezzel rövid időre megszűnt a magyarországi bányászat legnagyobb problémája: az állandó tőkehiány. A vállalkozás nemzetközi méretűvé vált, s mint a bemutatott térképünkön is látszik, az érckereskedés szinte egész Európát behálózta. A réztermelés olyan fejlődésnek indult, hogy a 16. század első negyedében a bányák a legnagyobb volumenűek voltak Európában.

A vállalat központja Besztercebánya volt. A vállalkozás szervezett és nagyüzemi módon működött, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Az első olyan vállalkozás volt a magyarországi bányászatban, ahol a bányászok önsegélyző szerveződését, a társládát, a munkáltató rendszeresen támogatta. Thurzó János volt az aki elsőként ismerte a munkásokról való gondoskodás szükségességét egy olyan szakmában amely életveszélyekkel jár együtt, s ahol sok a megrokkant szerencsétlen. Körmöcbányán 1496-ban alapították az első társládát, ennek a társulatnak az alapszabályait II. Lajos 1525-ös oklevele megerősítette. Természetesen, mint minden nagyobb bányavárosban, itt is tartottak fenn ispotályt, támogatták a hitéletet, az oktatást. Ugyanakkor a bányászok igen kemény munkakörülmények között dolgoztak. A kor manufakturális körülményeitől eltérő, szokatlan nagyipari munkakörülmények hozzájárultak a korszak legnagyobb munkás-felkeléséhez, melyet kegyetlen módon megtoroltak. 1526-ban egymás után több felkelés is kitört Besztercebányán, ennek fő oka a pénzrontás miatt inflálódott bérek elleni tiltakozás volt.

A folyamatos lázongás, s a magyar belpolitikai erőviszonyok kiszámíthatatlansága, majd az a tény, hogy Buda 1541-es török kézre kerülésével a török birodalom érzékelhető közelségbe került, arra ösztönözte a Fugger családot, hogy befektetéseit kivonja a magyarországi rézbányászatból, 52 évi magyarországi jelenlét után 1546-ban befejezték tevékenységüket.

8. vitrin: Erdély és a Partium

Erdély és a Partium bányászatáról megemlékező tárgyainkkal kapcsolatban fontos néhány kevéssé ismert tény megismertetése.

A 14. században az erdélyi aranytermelés fő bázisa az aranymosás volt. Mátyás király a szászoknak 1471-ben egész Erdélyre szóló aranymosási szabadalmat adott. Az erdélyi aranybányászat központja 1301-től 1550-ig az Erdélyi Érchegység volt, azok a területek, amelyeknek nagy részén már a római birodalom alatt bányásztak. Abrudbánya, Aranyosbánya,a szászok által lakott Zalatna, Körösbánya és Radna voltak a legfontosabb bányák.

Erdély középkori vastermelése szintén jelentős volt: Torockó és Vajdahunyad volt a két vasbányászati centrum, amelyeknek kontinuus működését a római kortól valószínűsíteni lehet.

Nagybánya, Felsőbánya és Kapnikbánya eredetileg a szatmári királyi birtokhoz tartozott, a területeket hamar benépesítették a bányászok. Róbert Károly adott számukra egységes bányarendtartást ki, ám ez a terület ha lehet még szerencsétlenebb volt, mint az erdélyi bányavárosok. Gyakori uralkodóváltás, forrongások és háborúk visszavetették ezeknek a bányáknak a művelését.

A 16. század közepén önálló állammá alakuló Erdély, s a tartósan hozzákapcsolódó bihari részek bányászatát az erdélyi fejedelmek tudatosan fejlesztették. Bethlen Gábor uralkodása alatt a fő kiviteli cikkek közé tartozott a vas, a higany és a nemesfém, ezek külföldre szállítása a fejedelemség monopóliuma volt. A szatmári bányászat előbb a Bethlen, majd a Rákóczi család birtokába került.

Erdély bányászatának jogi szabályozása a 14. századi magyar bányászat jogi szabályozásának mintájára készült. Az első bányarendeletet Bethlen Gábor adata ki 1615-ben.

Erdély bányászatának legjelentősebb területei a többségében mosott arany mellett néhány arany és ezüstbánya, rézbányák, a nagyobbrészt magánkézben lévő vasbányák, a higany (kéneső)és salétrombányák. Az erdélyi bányászatnak azonban a legjelentősebb ága a kősó bányászata volt. Az ókori bányászat emlékei - a rómaiak bányahelyei - a hozzáértő számára a mai napig is felfedezhetők. Kizárólag külfejtéssel fejtették le a sót, s ez a Magyarországon a 18. század végéig uralkodó harangfejtés. Későbbi, a 19. századtól uralkodó kamra, vagy csarnokfejtés ábrázolását láthatjuk a vitrinben Mezey József kis méretű képén, amely az egyik leghíresebb - az aknaszlatinai - sóbánya teremnyi belsejét ábrázolja.

Erdély önálló államiságának emléke Apafi Mihály fejedelem 1681-es tallérja.

Híres erdélyi bányaváros volt Zalatna és Nagybánya. Ez utóbbinak pecsétnyomóját és bányapénzeit, Zalatnáról pedig egy bányász süvegdíszt láthatnak a 18. századból. Ugyancsak ebből a korszakból való az a vitrin falán látható tubákreszelő, amelyet az ismeretlen alkotója aprólékos bányásztémájú jelenetekkel díszített.

Az erdélyi bányászat jelentős szereplői voltak a német anyanyelvű szászok. A 18. századból való az a kakukkmécses, amelyet ők használtak a bányáikban. Két rendkívüli szépségű 18. századi mérőeszköz látható a vitrin előterében. A horizontális napóra mellett egy olyan állványon álló függős céltábla, amelyet a dátum tanúsága szerint 1780-ban készítettek.

9. vitrin: A török uralom végétől, az ország újjáépítésétől az ipari forradalom kezdetéig

Bányászatunk a török alól való felszabadulásunk 1711-es időpontjától a 19. század végéig tartó periódusban nagymértékű fejlődést mutatott. A 18. század a magyar ércbányászat virágkora volt, amely azonban utolsó nagy és jelentős fellendülése volt ennek az iparágnak.

A birodalmi gazdaságpolitika jelentős figyelmet fordított a kincstári bevételekben oly jelentős arányú magyar bányászat fejlesztésére. Ebben a korszakban robbanásszerű változás zajlott le a bányászat technikai és tudományos fejlődésében is. A 18. századi bányák már igazi nagyüzemként működtek, Több ezres munkáslétszámukkal működésük már nemcsak technikai, ásványtani, fizikai problémákat vetett fel, de munkaszervezési és gazdaságossági kérdéseket is jelentett működtetőiknek.

A csaknem másfél évszázados háborús időszak után ismét fellendülő bányászatunk jelképe az 1720 és 1730 között konszolidálódó Selmecbánya lehet, amely a 18. század fordulójára soha nem látott fejlődést produkált. Szakemberek számítása szerint évente 35-40000 kg volt a kincstári ezüstbányászat termelése. A város a harmadik legjelentősebb magyar város volt, ahol a félévszázadnyi bányászati virágzás megalapozta a tudomány és oktatás fejlesztését, a bányászati beruházások, a soha nem látott gépesítés kezdetét.

A 19. század elejétől azonban a bányászatból származó bevételek már csökkennek. A készletek kezdtek kimerülni, s bár az 1830-as évekre ezüstbányászatunk ismét konszolidálódik, de a 18. század rendkívüli gazdaságosságát soha többé nem fogja elérni.

Hasonló volt a helyzet a magyarországi rézbányászattal is, amely ugyan megtartotta országos jelentőségét, de azt az európai méretű fontosságát, amely a 16. században jellemezte működését, soha többé nem érte el.

A jövő bányászatát az eddig kis jelentőségű vasércbányászat és a kőszénbányászat megjelenése reprezentálta. A 19. század közepére a termelt értékek tekintetében a vasgyártás már megelőzte a nemes- és színesérctermelést Magyarországon. Ebben az időben már megjelennek a számos kisvállalkozást egyesítő részvénytársaságok. A vasérc bányászata már annak a korszaknak a szükségleteit tükrözi, amely a kőszénbányászatot is fellendítette - hosszú és gyötrelmes kezdetek után - hazánkban. Az ipari fejlődés: a dunai gőzhajózás, a vasútépítés és üzemeltetés, kőszén szerepe a nyersvas és acélgyártásban, a gőzgépek alkalmazása a gyáriparban, mind együtt járultak hozzá a kőszénbányászat robbanásszerű fejlődéséhez.

A vitrinben az első szénbányánknak, a Sopron melletti Brennbergnek a legelső, 1760-ból való térképe látható, mellette ugyanezen bánya igazgatójának, Vajk Artúrnak a bányatiszti kardja.

A 19. századból való sárgaréz családi címer a motívumok szerint szintén bányászattal foglakozó családé lehetett. A 20. század elején használt tiszti Davy-lámpa pedig arról is árulkodik, hogy a bányászok társadalma erősen kasztokra és csoportokra tagolódott. A bányatisztek, majd később a bányamérnökök megbecsült és jól fizetett tagjai voltak a bányásztársadalomnak. Munkaeszközeik is erősen különböztek a mindennapok használati eszközeitől. A szakmai tagozódás egyébként a lakókörnyezetükben is nyomon követhető. Már az ebben a korszakban épült korai kolóniáknál is az átlagosnál jobb lakáskörülményeket biztosítottak a bánya felelős vezetőinek. A kiállított bányászkard is ilyen tiszti kellék volt. A bányászsapka pedig díszegyenruha kelléke ebből a korszakból.

A vitrin egyik jellegzetes tárgya az erős bőrből készült farbőr, amely ma már csak a bányászábrázolások és a korai korszakból való díszegyenruhák kelléke. Eredetileg valós funkciója volt a farbőrnek: mint a bányába való leszállás egyik elengedhetetlen tartozékát őriztük meg. A korai bányákban, melyeknek mélysége meg sem közelítette a mai, gyakran 1000 méteres szint mélységet, gyakran fából készült csúszdán ereszkedtek a bányászok, s hogy ruhájuk, s testük nagyobb sérülése nélkül tehessék meg ezt, nos erre használták a farbőrt a mindennapokban.

10. vitrin: A nagyipari bányászat virágkorától a hazai bányászat államosításáig

A 20. századi magyar bányászat modern nagyiparként van jelen gazdaságtörténetünkben. A 19. század végi robbanásszerű gazdasági fejlődést az európai gazdaságtörténet "második ipari forradalomként" szokta jellemezni. Magyarországon nagyjából a kiegyezés idejére alakultak ki az újabb technikai forradalom eredményeinek tömeges adaptálására a feltételek. A gyáriparban ekkora váltak uralkodóvá, s az iparban és bányászatban foglalkoztatottak száma 64,5%-al nőtt. A századfordulón tömegessé válik a villamos energia felhasználás, 1913-ban az országban már 200 áramfejlesztő telep működött, s ezek lettek a kibányászott szén főfogyasztói. Már ekkor meghaladta a szénigény az ország szénbányászatának termelését megindult a szénimport.

Megindult a földgáz és a kőolajbányászat, Almásfüzitőn olajfinomítót létesítettek. A fellendülés azonban nem érintette a színesfém bányászatot, folytatódott a régóta tartó hanyatlása. A bányák berendezése elavult, a termelés stagnált. A felvidéki ezüstbányákat az ezüst árának rohamos romlása miatt csak állami szubvencióval lehetett fenntartani.

A balkáni háborúk, majd az I. világháború ismét fellendítette a bányászat iránti igényeket, de sajnálatos módon a munkaerő problémák, az anyaghiány, az élelmezési gondok komoly nehézséget jelentett a bányák termelésében. A trianoni döntés a magyar gazdasági életben is sokkot okozott. Elveszett nyersanyagforrások pótlása csak részben sikerült, s végleg megváltozott a magyar bányászat belső szerkezete. A kiállított térképen az elveszett nyersanyaglelőhelyeket mutatjuk be.

A magyar bányászat legjelentősebb vállalkozásai a kőszénbányászathoz kapcsolódtak. A vitrin hátterét az a nagyméretű homlokzati terv adja, mely talán a korszak legigényesebb, s a mai napig is látható, bányászathoz kapcsolódó építészeti beruházása volt. A Duna Gőzhajózási Társaság a Pécs környéki kiváló minőségű szén kitermelésére alakuló konzorcium volt, amelynek Széchenyi-aknája a magyar ipari műemlékvédelem egyik jelentős emléke. A társaság Schroll-aknájának személyzetét láthatják az 1924-ében készült fényképen.

Bőr bányászkobak védte a bányában dolgozók testi épségét. Ha baj volt, úgy ebben a korszakban már mód volt a szervezett mentésre. A kiállított mentőmaszk és a híres, 1924-ben készült légújítós mentőkészülék segítethette a bányamentők munkáját. A 20. század robbanásszerű változást hozott a bányamérő műszerek fejlődésében. Míg a korábbi korszakok műszerei (mint az előző vitrinben kiállítottak is) a mai ember számára kézműves egyediségükkel tűntek fel, amelyeknek használatához rendkívül komoly szaktudás kellett, úgy a 20. századi műszerek eszessége alkalmassá teszi azokat arra, hogy a mindennapi munkában is használni lehessen.

11. vitrin: Az államosított bányászat első évtizedei, az újjáépítés

A magyar bányászat a II. világháborút követő évtizedek egyik szimbolikus erejű iparágává változott. Hurráhangulat, győzelmes sztahanovista jelentések, országos megbecsülést jelző Bányásznap az egyik oldalon, hihetetlen erőfeszítések, koncepciós perek, súlyos áldozatok a másik oldalon.

Erről a közelmúltról már sok látogatónknak, vagy a szüleiknek vannak emlékei. Sokan emlékezhetnek még a Bányásznap plakátját nézve az évtizedeken át hatalmas sajtóvisszhanggal, hűségjutalmakkal, s vásári hangulattal megrendezett ünnepségekre. A brennbergi élmunkások 1948-ban készült tablója még nem sejteti, hogy a bányát 1951-ben politikai okok miatt végleg bezárják, munkásait áthelyezik a szocialista bányászat újabb fellegvárába, Oroszlányba. Brigádzászló és kitüntetés, a korszak híres miniszterének, Czottner Sándornak készített személyes ajándékok láthatók még ebben a vitrinünkben. De ha látni akarják, hogy milyen eredményeket értek el a Magyar Állami Szénbányák 1946 októberében, alig egy évvel a háború befejezése után, úgy érdemes a kiállított térképeket és napi adatokat kicsit részletesebben tanulmányozni. A korszak ellentmondásos, de az iparág, - gyakran a hatalom által kikényszerített - eredményei a magyar bányászat 20. századi utolsó nagy periódusát fémjelzik.

12. vitrin: Bányászatunk elmúlt évtizede

Utolsó vitrinünk néhány tárgya már csak jelzése annak a mai helyzetnek, amelyet véleményezni nem egy múzeumi kiállítás dolga, de amely helyzet mellett nem lehet elmenni szó nélkül. A mélyművelésű magyar bányászat néhány, ma még működő bányára szűkült.

Néhány szénbánya, bauxitbánya működik még, a többi bezárt, felszámolták. A vitrin két oldalán olvasható fotómontázs anyaga a folyamat néhány fontos állomását idézi fel. A vitrinben egy elhagyott réselőgép, fölötte a faléz táblán a lefordított bányászjelvény alatt a végleg bezárt legjelentősebb bányák neve. A faléz tábla szimbolikus jelentőségű a bányászok életében. A felolvasó, vagy faléz a műszak előtti utasítások helyszíne volt, az ottani tábla pedig a legfontosabb információkat közölte a bányászokkal. Szomorú dolog, hogy ma ezek az információk a legismertebbek az egykor dicső múltú szakmánkról.

A kiállítás utolsó képe egy nagyméretű fekete-fehér fotó, amelyen a nézőnek háttal egy magányos, megfáradt bányász látható. Kiállításunkkal neki, a névtelen, olykor életveszélyes, kemény munkát végző embernek kívántunk emléket állítani. Annak a bányásznak akinek évszázadokon át köszönhette a magyar királyság gazdagságát. Azoknak akik szakmai tudásukkal európai rangú ipari fejlődést produkáltak, s mindazoknak, akik a magyar bányászat ezeréves története alatt ennek, az egykor oly híres szakmánknak eredményeit köszönhette.

Kilépve a kiállítás termeiből a mai magyar bányászat néhány jellegzetes termékét, legfontosabb adatsorait tanulmányozhatják. Bányászatunk gyökeresen megváltozott az elmúlt években, hisz a hangsúly ma már a külszíni bányászaton van. A legismertebb külszíni bányánk a Mátrai Erőmű működtetéséhez szükséges barnaszenet termelő visontai külszíni fejtés. Hasonló módon, de kisebb bányákban termelik ki a mára nagy jelentőségű építőanyagokat, a kerámia készítéséhez szükséges alapanyagokat.

03. A bányászati oktatás története

Ebben a teremben két vitrinben a bányászati felsőoktatásunk néhány emlékét szeretnénk bemutatni a látogatóknak. Mária Terézia 1735-ben írott leiratában szabályozta az egész Habsburg Birodalom számára a bányászatban és kohászatban vezető tisztségek betöltésére alkalmas műszaki, jogi és igazgatási ismeretekkel felvértezett szakemberek képzésére alkalmas iskola működését, amelynek központjaként bányászatunk híres városát: Selmecbányát nevezte meg. A tanulmányi idő két esztendő volt, melyből az első év a matematika oktatás köré szerveződött alapképzés volt, míg a második év gyakorlati oktatással telt.

1762-ben az uralkodó már egy új típusú képzést hagyott jóvá, mely a felsőoktatás igényeit képes kiszolgálni. Első tanszékei a professzorok magánházaiban működtek, a vitrinben látható Belházy -ház is így működött. Ugyancsak látható a vitrinben az első tankönyvnek használt, Delius által írott könyv, melynek külön érdekessége a rendkívül jó minőségű ábraanyaga.

Az oktatás nyelve a 19. század végéig német volt, s ennek oka nem csak az volt, hogy az akadémia az egész birodalom számára képzett szakembereket, hanem az is, hogy a magyar korona országaiban is a bányászat nyelve - köszönhetően a nagyszámú németajkú betelepült bányásznak - évszázadokon át kizárólag német volt.

A bányász és kohászképzéshez 1808-tól csatlakozott az erdészképzés is.

A vitrinben a diákélet legjellegzetesebb tárgyait is bemutatjuk: a diákbálok táncrendjét, a végzős, - vagy, ahogy selmeci szokás szerint ma is hívják magukat az utolsó évesek - a valétáló hallgatók karszalagját, a valéta elnök mellszalagját, korsóját, s külön állványon a múlt század végéről egy teljes végzős évfolyam aláírásokkal ékített "tablóját".

A terem második vitrinje már a soproni főiskolai éveket mutatja be. A trianoni döntés után az Akadémia elhagyta Selmecbányát és letelepedett Sopronban, ahol az erdészképzés ma is működik, míg a bányász és kohászképzés ma már Miskolcon folyik. A korszak kiemelkedő tárgya a vitrinben az 1935-ben készült rektori lánc, de láthatunk itt számtalan a diákok életéhez kötődő tárgyat is, a különféle körök és egyesületek szalagjait.

04. A bányászati tudományok fejlődése

A bányászati tudományok első, nagy példányszámban megjelent műve Georgius Agricola könyve, melynek magyar vonatkozásai közismertek. A könyvnyomtatás tette lehetővé, hogy ez a szemléletében rendkívüli komplexitásra törekvő munka a saját korában is rendkívül ismertté vált, de a mai napig a legfőbb forrásunk lehet a korszak bányászatának tanulmányozásához.

A 1. vitrinben kiállított munkák azok az alapművek, amelyek a magyarországi bányászati tudományok legfőbb reprezentásai. Míg az első korszakban a latin és német nyelv használata a jellemző, addig a 18. század utolsó harmadában már megjelennek magyar nyelvű munkák is. Kiemelkedő fontosságú Born Ignác munkássága és életműve.

A bányászati tudományok gyakorlati alkalmazása látható a következő vitrinünkben, s erről leginkább a magyar bányagépesítés két jelentős reprezentásának, a két Hellnek az életműve tanúskodik. A bányagépesítés története című kiállítási részünkben láthatják a két Hell 18. században, a selmeci bányászatban bevezetett gépének makettjét, itt ebben a vitrinben az eredeti számításokat és rajzokat láthatják. A Hell család a magyar tudománytörténet kiemelkedő családja, hisz Hell Miksa világhírű csillagász volt. Mária Terézia a vitrinben látható leiratában méltatta a család érdemeit.

Harmadik vitrinünkben a hazai bányászati múzeológia néhány emlékét mutatjuk be. Mint közismert, az 1896-os milleneumi kiállításra sok hazai szakma gyűjtötte össze és mutatta be emlékeit, legjelentősebb eredményeit. A vitrinben látható kiállítási pavilon az Urikány-Zsilvölgyi Rt. gazdagságról árulkodó kiállítóhelye volt. Sajnos, a hazai bányászati emlékeket - eltérően más szakmák emlékeitől - nem tartották egybe, s nem jött létre akkor egy országos hatáskörű állandó kiállítás.

Újabb kísérlet a 20. század első harmadában indult meg a műszaki emlékek összegyűjtésére, sajnos ez az anyag ma az országhatárainkon kívül látható. Múzeumunk ilyen előzmények után az 1950-es évek első felében kezdett szerveződni, az akkor itt működő egyetem gyűjteményére alapozódva. Soha el nem múló érdemei vannak a múzeumalapításban és az első évtized gyűjtőmunkájában Faller Jenőnek, múzeumunk első igazgatójának.

05. Ásványok és kőzetek bányakincsek a Kárpát-medencéből

Az elmúlt évezredben a természeti kincsekben gazdag Kárpát-medence egésze biztosította a magyarság életterét, amelyet csak az utolsó század történelmi viharai szűkítettek a medence közepére, a mai állam területére. A medence természeti kincseinek sorából kiemelkedő az ásványokban való közismert gazdagsága, amely sajátos geológiai történéseinek, földtani felépítésének az eredménye. Az itt élő ember mindenkor, de az elmúlt ezer évben különösen, igyekezett a természet ezen ajándékát kemény munkával a saját hasznára fordítani. A kezdeti időket leszámítva bányászati módszerekkel, nehéz bányamunkával hozta napvilágra a földkéregben fellelt hasznos ásványi nyersanyagokat, amelyeket a bánya kincsének tekintett. A bányakincs a középkor ércbányászatában, pl. egy aranyban vagy ezüstben dús telérszakasz meglelésekor kézzel foghatóan is megjelent, hisz az ásványlelet felért egy kincslelettel. Az ilyen ásványkincslelet is gazdaggá tette megtalálóját, aki a leletet a bánya áldásaként, "bányaáldásként" értékelte. Az évezredes, sikeres magyar bányamunka és a Kárpát-medence ásványkincsei-bányakincsei a magyarság gazdasági eredményeiben több történelmi időszakban meghatározó szereppel bírtak, (pl. arany- és ezüstércek bányászata) és művelőit európai hírnévhez, elismertséghez juttatták.

A Kárpát-medence szilárd ásványi nyersanyagai a mindenkori magyar bányamunka tárgyát képezték. Közülük a legjelentősebbek, a legismertebbek, a leghíresebbek a nemesércek (arany, ezüst), a színesércek (réz, ólom, cink), a vasérc, a bauxit (alumínium érc), a mangánérc, az uránérc, a kősó és a kőszén. A kiállítás mintaanyaga bepillantást nyújt ezen ásványi nyersanyagok ásvány- és kőzetvilágába, amelyek látványát szerény geológiai és bányászati információk egészítik ki. A mintaanyag (186 db) a Kárpát-medence híres bányavidékeiről származik és közülük néhány történeti értéket is képvisel.

Az ásványi nyersanyagok, a Föld külső szilárd burkát képező földkéregben találhatók, amelyet kőzetek építenek fel. A földkéreg vastagsága a kontinensek területén általában 30-40 km, míg az óceáni területeken 5-10 km. A földkéreg alatt kőzetolvadék állapotú folyékony anyag, a magma (megolvadt kőzet) található. A kőzetek, amelyek elsődleges forrása a egszilárduló magma, a földkéreg nagyobb egységeit alkotják, inhomogének, de jellemző ásványos összetételűek. Az ásványi nyersanyagok azok az ásványok és kőzetek, amelyeket az ember, a társadalom a szükségletei kielégítésére felhasznál. Lelőhelyei egyenetlen elterjedésűek és települési viszonyaikat, valamint haszonanyag tartalmuk mennyiségét és minőségét tekintve változatos megjelenésűek. A nagy haszonnal kiaknázható, kedvező adottságú nyersanyaglelőhelyek ásványi nyersanyagára vonatkozóan minden szempontból helytálló az ásványkincs megnevezés.

A Kárpát-medence földtani felépítését, szerkezetét és topográfiai viszonyait a kiállítóterem bejáratával szemben lévő falra akasztott földtani térképek szemléltetik. A 19. sz. elején és végén készült térképek a magyar bányászat kereteit biztosító medencére vonatkozóan felhalmozott földtani, bányászati és topográfiai ismereteket tudományos szinten szintetizálják és összegzik. A 19. sz. elején készült és 1822-ben kiadott földtani térkép Beudant francia utazó munkásságának eredménye. A térkép a "Voyage mineralogique et geologique en Hongrie." c. mű mellékletét képezi. A francia tudós céltudatos feltáró "földtani utazást" végzett a történelmi Magyarország területén, melynek során kiemelkedő részletességgel tanulmányozta az évszázadok óta európai hírű selmecbányai ércbányászat földtani környezetét is.

A századvégen, 1896-ban kiadott, Semsey Andor dr. nevével fémjelzett "Magyarország geológiai térképe" című földtani térkép a Selmecbányán működő Bányászati Akadémiát elvégzett földtani és bányászati szakemberek (Böckh János, Hantken Miksa, Szabó József és Cséti Ottó, Faller Gusztáv, Péch Antal, Zsigmondy Vilmos) fél évszázados tudományszervező munkájának az eredménye. A térkép, amely a 20. századi földtani és bányászati kutatások tudományos bázisát biztosította, az 1869-ben alapított Magyar Királyi Földtani Intézet (ma: Magyar Állami Földtani Intézet) gondozásában jelent meg. A térképeket összevetve szembetűnő, hogy az évszázad közepétől tudományosan szervezett és végzett hatalmas geológiai munka óriási ismeretanyag növekedést eredményezett.

Az 1896-os térképen végigkövethető a Kárpátok belső oldalán húzódó vulkanikus hegységek öve, amelyek a fiatal, harmadidőszaki (miocén, 10-15 millió éves) vulkánosság következményei.

A vonulatot megnyitó Magyar érchegységtől (Budapesttől északra) kelet felé indulva, majd dél felé fordulva a Gömör-Szepesi Érchegység, a Vihorlat-Gutin hegység, az Erdélyi Érchegység, a Krassó-Szörényi Érchegység andezit, dácit és riolit kőzetekből álló vulkáni tömegeit találjuk. Ehhez a vulkáni övhöz tartoznak a mai Magyarország területén található Börzsöny, Mátra és Zempléni hegységek is. Ez a Kárpátok belső oldalán húzódó, a térkép segítségével jól érzékelhető, hatalmas és összefüggő vulkáni öv azonos földtörténeti időszakban volt aktív. A Kárpátok előterében, a hegységképző erők hatására összetöredezett földkéregbe nyomuló magma egységes magmakamrából származott, így a kialakult hegységek kőzettanilag hasonló felépítésűek és fő tömegeikben elsősorban andezit, dácit, riolit kőzetekből, illetve vulkáni származékaikból állnak.

A vulkánosság során a földkéreg repedéseibe nyomuló magma hozza létre az intruziót. A felszínre törő intruzió a klasszikus vulkáni tevékenységet eredményezi, míg a mélyben megrekedő a szubvulkánit. A magmából, az intruzióból, (izzón folyó szilikát-olvadék-oldat) kihűlése, megszilárdulása során keletkeznek a magmás kőzetek, amelyek a földkéreg 95%-át adják. A kőzetalkotó ásványok kikristályosodását követően a magma maradéké lesz a fő szerep, amely az utómagmás folyamatokban szilárdul meg. Ércbányászati szempontból a folyamatok befejező, 100-400 oC hőtartományú u.n. hidrotermás szakasza a legjelentősebb.

A megszilárdult intrúzió és a környező kőzet kialakuló hasadékaiba (lehűlés) behatol és viszonylag nagy távolságokra eljut a hidroterma (magmamaradék oldat), magában szállítva a legfontosabb ércalkotó elemeket (arany Au, ezüst Ag, réz Cu, ólom Pb, cink Zn, vas Fe). A hidroterma a hőmérséklet és a nyomás csökkenése miatt a hasadékok falán kristályosodni kezd és a keletkező ásványok részben vagy teljesen kitöltik a "vezető" hasadékrendszert. A "kitöltött" hasadékok a telérek, melyek kőzetanyaga az ércalkotó elemeket, vagy azok valamelyikét koncentráltan, feldúsulva tartalmazza, gyakran jól fejlett kristályok formájában.A Kárpátok lábához simuló vulkáni öv esetében is hasonló folyamatok történtek, létrehozva a belső kápráti érctartományt. A magmamaradékból szubvulkáni-hidrotermális, polimetallikus (Au, Ag, Cu, Pb, Zn, Fe) érctelepek keletkeztek. A magyar bányászat fénykorát jelentő nemes- és színesérc bányászat, de a vasérc bányászata is ezeknek a telepeknek a leművelését jelentette.

A teremben központi helyen álló nagyméretű vitrinben, a kárpáti érctartományból származó ásványok és néhány kőzet mintadarabjai szemlélhetők, nagyon egyszerű (a nemesércek, a színesércek és a vasérc, valamint telepkísérő ásványaik) csoportosításban.

Belépve a terembe a középső, nagyméretű vitrin azon oldalát láthatjuk, melyben a nemesércek (arany Au, ezüst Ag) jellegzetes és gyakori ásványai és az érctelepben kíséretként jelenlévő telepkísérő ásványok találhatók. A legjelentősebb aranyércbányászat évszázadokon keresztül az Erdélyi Érchegységben, az u.n. "aranynégyszögben" folyt (Zalatna, Verespatak, Offenbánya, Nagyág). Ezeket az aranyérc telepeket már a római korban is iparszerűen művelték. Az arany a telérek szabad felületein termésaranyként, míg a telérkőzetben nagy tömegben diszperz eloszlásban (lemezkék) jelenik meg, továbbá az u.n. tellurformáció keretében arany-ezüst tellurid ásványokat alkot. Az itteni "aranybányászat" kapcsán fedezték fel a tellur elemet és írták le először az aranytellurid ásványokat (nagyágit, silvanit) esetenként nevükkel is utalva első lelőhelyükre, pl. Nagyágra, illetve Erdélyre (Transsylvania).

A királyi Magyarország gazdaságát évszázadokon át meghatározó európai hírességű "ezüstbányászat" a leggazdagabb ezüstérc telepeket a Gömör-Szepesi Érchegységben, Selmecbánya központtal művelte. Az itteni telepeket már a honfoglalást megelőzően is bányászták. Az ezüst az aranyhoz hasonló megjelenési formákat mutat, de az uralkodó ásványai szulfidok (argentit, stefanit). Ehhez az ásványcsoporthoz tartozik az andorit ásvány is, mely a korábban említett Semsey Andor dr. tiszteletére kapta a nevét. Ezen kívül mikroméretű ezüstlemezkék formájában egyes telepkísérő ásványokban (galenit, pirit, tetraedrit) gyakran bányászati értékűre (műrevaló) is feldúsul. Ez esetben a koncentráló ásványok "ezüstös" jelzőt kapnak.

A vitrin alján mintadarab látható a nemesérc telepek anya- és mellékkőzetét jelentő andezitből (zöldkő andezit), a nyersanyagot biztosító diszperz aranyat és ezüstöt tartalmazó kvarc telér-kőzetből (zúzóérc) és ezüstös tetraedrit tartalmú telérkőzetből (ezüsttelér).

A vitrint jobbról kerülve a színesércek (réz Cu, ólom Pb, cink Zn) jellegzetes és gyakori ásványai közül először az ólom és a cink ásványai kerülnek a látótérbe, majd a túloldalon jobbra a réz ásványmintái láthatók. A semseyit nevű ólomásványt szintén a korábban említett Semsey dr. tiszteletére keresztelték. Az ólom- és cinkércek bányászata a magyar ércbányászatban általában másodlagos jelentőségű volt (kivéve az aranyban-ezüstben dúsakat) míg a rézércek a 16-17. században európai hírrel és meghatározó gazdasági jelentőséggel bírtak. A magas szakmai szintű magyar bányászat és a német vállalkozói tőke egymásra találása (Thurzó-Fugger vállalkozás) európai jelentőségű "rézbányászatot" eredményezett. A vállalkozók a Gömör-Szepesi Érchegység és Zólyóm Vármegye "rézbányáit" (Besztercebánya, Szomolnok, Úrvölgy) művelték sikeresen. A rézérc mintaanyag ugyancsak a kárpáti érces övhöz tartozó Mátra hegység (Gyöngyösoroszi, Recsk) és a rudabányai hegység (Rudabánya) érctelepeiből származik. Az itteni ércesedésnek a Kárpát-medence egésze viszonylatában nagyon szerény jelentősége volt. A réz is előfordul a lelőhelyeken termés-rézként, de tömeges bányászatát szulfid ásványai (kalkopirit, enargit, luzonit) biztosítják. A vitrin alján mintadarab látható egy andezitben keletkezett keskeny (~ 10cm) kalcitos érctelérből, valamint egy szalagos kifejlődésű rézérctelérből. Ugyanitt mintadarabok találhatók a recski mélyszinti (~ -900 m tszf.) szkarnos rézércből.

A vasércek jellemző és meghatározó ásványai a vitrin bal oldalán a réz ásványok mellett sorakoznak. Az évezredes magyar bányászat hosszú időszakában, egészen a 17. századig a vasércnek nem volt igazi "becsülete". Olyannyira nem, hogy az évezred első felében vasbehozatalra volt szükség, továbbá az ércgazdag telepeink anyagát "vaskőnek" nevezték. Erre okot adott az is, hogy a vasérc nagytömegű (tömzsös) telepeit a hidrotermák metaszomatózisa hozta létre, főleg karbonátos anyakőzetben (mészkő), így megjelenésük földes (sziderit, ankerit), kőszerű. Természetesen a hidrotermából jelentős mennyiségben válhattak ki oxid (hematit, magnetit) és szulfid (pirit, pirrhotin, arzenopirit) ásványok is.

Az ipari fejlődés igényei miatt a 19. század végére a vasérc bányászata meghatározó gazdasági jelentőségűvé vált. A legjelentősebb bányaterületek a Gömör-Szepesi Érchegységben (Dobsina, Bándt, Vashegy) a Hunyad-megyei vasérc vonulaton (Gyalár) és a Krasso-Szörényi érchegységben (Vaskő, Dognácska, Csíklova) működtek. A gyalári érctelepet már a római korban is művelték. A rudabányai vasércbányászat a helyi színesérc bányászatot befejező, a Kárpát-medence egészére nézve kis jelentőségű tevékenység volt.

A vitrin körüli sétát folytatva azok a telepkísérő ásványok találhatók a következő oldalon, amelyek közül néhány (cinnabarit, realgár, antimonit, rodokrozit) feldúsulva bányászati nyersanyagként szerepelnek. Általánosan igaz, hogy e hidrotermális ércásványok telepeihez mindenütt telepkísérő ásványok tartoznak. Közülük a leggyakoribbak, a legszebbek és a legismertebbek a kvarc és féldrágakő változata az ametiszt, a kalcit, a fluorit, és a barit, melyek szépen fejlett kristályai láthatók kíséretként a vitrinben.

A magmából kikristályosodó ásványok a földkéreg, illetve a kőzetek homogén, természetes eredetű építőelemei. Megjelenésük kristályos vagy esetleg amorf anyagszerkezetű. Közülük a fémes elemeket hordozók az ércásványok. A bennük lévő fémek, illetve fémvegyületek kristályos formákban jelennek meg. Az értékes anyagtartalmú ásványok feldúsulása, ásványhalmaza ásványtelepet (telep) képez. Az ércásványok halmazából áll az érctelep (érc), amelyből a felhalmozott fémek, illetve fémvegyületek gazdaságosan kinyerhetők. Az ércben, az ércásványok kíséretében gyakori és jellemző u.n. telepkísérő ásványok fordulnak elő. Karbonátos mellékkőzet (mészkő) és a hidroterma viszonylatában metaszomatikus kémiai folyamatok történnek, melyek során a feldúsult fémionok (vas) "helyet cserélnek" a mészkő kalcium ionjaival és karbonát ásványokat illetve érctelepet hoznak létre.

A központi vitrintől az ablak felé indulva a selmeci bányavidék, Selmecbánya környékének földtani és teleptani felépítésébe, az évszázadokon át folytatott bányaműveletekbe nyújtanak betekintést a bemutatott térképek. Selmecbánya, a szabad királyi bányaváros egy évezreden keresztül az európai hírű magyar bányászat szakmai, tudományos és szellemi központja volt. A felhalmozott szaktudásra alapozva 1735-ben itt kezdődött meg a bányászati szakoktatás az első bányatisztképző szakiskola megnyitásával. Az iskola első tanári állására Mikoviny Sámuel tudós, bányamérnök, térképész kapott megbízást. 1762-ban Mária Terézia leiratában jóváhagyta az akadémia megalapítását. A három évfolyamos akadémia megszületése1770. április 3. volt. A tanintézet közel 150 évig Selmecbányán működött, tudós mérnök és szakember generációkat képezve a bányászatnak.

A baloldali, Hont vármegyét ábrázoló térképet az előbb említett Mikoviny Sámuel készítette a 18. században. A térkép a Dunához viszonyítva segíti Selmecbánya (Schemnitz) földrajzi helyzetének azonosítását. A korabeli bányászat jelentőségére utal, hogy a város melletti - igaz, a legjelentősebb bányatelep - Szélakna (Windschacht) helyzetét is ábrázolja. A középső geológiai térképet Szabó József professzor, az Akadémián a geológia és bányaföldtan tudós tanára irányításával készítették és 1883-ban adták ki. A korabeli geológiai ismerteket tudományos alapossággal összegző térkép szemléltetően mutatja az érctelérek (fekete vonalak) vonulatait. Jól látható, hogy a város szinte az "ezüstlelőhely közepébe" települt. A térképen, a fedő üveglapra rajzolt azonosítók segítik a jobbra, illetve felül lévő szelvény/térkép ábrázolások, valamint az üvegtérkép térbeli tájolását.

A jobbra függő szelvény/térkép Luigi Ferdinando Marsigli olasz hadmérnök "Danubius Pannonico-Mysicus" című, 1726-ban kiadott Duna-monográfiájából származik. A szerző az előkészítő munkálatok során járt Selmecbányán és megörökítette a szélaknai bányászat minden fontos motívumát. Ez volt az első és egyben sikeres kísérlet a bányaművek (a felszín és a bánya) topográfiai értékű ábrázolására. A szerző igazi forrásmunkát készített az utókor számára. A szelvényt a korabeli legfontosabb bányaművek nyomvonalán (P-P, piros szakasszal jelölve az "érctelérek" térképen) vették fel. A felsorolt térképek felett egy másik szelvény/térkép látható 1748-ból. Gyakorlatilag az előbbivel azonos nyomvonalon (K-K, kék szakasszal jelölve az "érctelérek" térképen) halad, de lényegesen nagyobb szakaszt ölel fel. Stílusa arra enged következtetni, hogy valószínű a szerkesztőjét az ábrázolás módjában Marsigli munkája ihlette. A bányatérség megjelenítésének igényessége azonban lényegesen elmarad feltételezett ihletőjétől.

A térképek előterében az u.n. üvegtérkép áll, amely a selmecbányai Felső-Bieber tárói bányamű bányászatát szemlélteti egy "áttekinthető" háromdimenziós üvegmakettben. A mű a selmeci Akadémián készült az 1900. évi "Párizsi Nemzetközi Kiállítás" rendezvényére. A 156 cm x100 cm x 34,5 cm méretű makett a valóságban 12.321 m x 7.898 m x 828,7 m térmértékű földtani tömböt fog át méretarányosan (hosszúsági M=1:7898, magassági M=1:1974,5), felölelve az itteni bányaterület legjavát (F-F-F-F, fekete szakaszokkal jelölve az "érctelérek" térképen) és megmutatva az érctelérek és a kapcsolódó bányaterek rendszerét, csodálatos térbeli helyzetét.

A tömbön belül kifejlődött telérek, a kiépített bányatérségek és a felszíni domborzat XII db üveglapon kerül ábrázolásra. A lapok mindegyike egy-egy bányafőszintet képvisel, amelyekre a magassági fekvésük szerint az üvegtábla által képviselt szintet megközelítő bányatérségek (nyilam, vágat, táró) fekete színű festékkel, míg a szintre redukált telérek csapásvonalai különböző színű (piros, kék, sárga) festékkel lettek ábrázolva. Barna színű vonalak jelzik a főszinteknek megfelelő földfelszíni topográfiai szintvonalak lefutását. A térkép magassági torzítása közel négyszeres, így a valóságos lejtőviszonyok kevésbé meredekek az ábrázoltaknál. A modell legalsó szintjén a bányamű fakadó vizeit a Garamba vezető II. József császár altáró nyomvonala látható. Az altárót 1782-ben kezdték építeni és munkálatai közel 100 évig tartottak, melyek eredménye a korabeli Selmecbánya világraszóló nevezetessége lett. A Garam partjától a Ferenc József aknáig terjedő altáró fővonala 16.334 m, míg oldalszárnyaival 22.000 m hosszú bányászati építményt képvisel.

A Felső-Bieber tárói bányamű, amely a szélaknai magyar királyi bányahivatal akkori összes bányáját jelentette, még 1898-ban is igen jelentős bányavállalkozás volt. Ebben az évben 187,5 kg arany, 4.306,5 kg ezüst, 25.370 kg réz és 629.600 kg ólom kitermelését biztosította 27 tisztviselő, 3 bányagyakornok, 93 altiszt és 2372 bányamunkás alkalmazásával.

A trianoni békeszerződés következtében Magyarország a területvesztéssel együtt elveszítette a kárpáti érctartományt összes jelentős bányaterületével egyetemben, így odalett híres ércbányászatának ~ 98%-a is. A világháborúkat követően a bauxit (alumíniumérc), az uránérc és a mangánérc bányászata került a magyar gazdaság előterébe, azonban jelentősége sosem közelítette meg a "trianon előtti" ércbányászatét. A nevezett ércekhez kötődő ásvány- és kőzetminták az ajtótól balra lévő "tripla" vitrinben szemlélhetők. Ezek az ércek keletkezésüket tekintve alapvetően eltérnek a korábban megismertektől. A felszínen lévő kőzetek málladékából megvalósuló üledékes kőzetképződés során létrejött fémes elemdúsulások eredményezték ezekre az ércekre jellemző üledékes érctelepeket. A magyarországi u.n. karszt-bauxitok mintaanyaga a vitrin középrészét foglalja el. Tulajdonképpen bauxitkőzet mintákról van szó, hisz jellemző ásványai (hidrargilit, böhmit) ritkán fejlődnek makroszkopikus méretűre.

Az ércanyag színmegjelenése változatos, de a vörös szín a domináns, amely a vasoxidtól származik. A Bakonyban és a Vértesben található jelentős bauxittelepek eocén-kréta (50-100 millió éves) korúak. A vitrin bal felén, Magyarország egyetlen uránérc telepéből, a Mecsek hegységben volt kővágószőlősi "uránbányából" (bezárt) származik a hazai uránérc előfordulására jellemző mintaanyag. A bányában működött az ország legnagyobb mélységű függőaknája, amely 1000-m-nél nagyobb mélységű volt. A felső perm korú homokkősorozathoz kötődik az urándúsulás, lencseszerű szabálytalan impregnációk alakjában. Az uránérctelepek 0,05% uránoxid tartalom esetén már figyelemre méltóak, ami alapján belátható, hogy az uránásványok mintegy "elvesznek" a hordozó kőzetben. Most is tulajdonképpen homokkő mintákról van szó, amelyek közül néhány szemmel nem látható (sugárzásmérővel érzékelhető) uránásványokat tartalmaz. Az egyik minta felületét másodlagos uránásvány (zippeit) színezi sárgára. A vitrin alján a telepből és a fekükőzetből származó fúrómag minták láthatók. A dúsított ércből előállított fűtőelemeket a paksi atomerőmű hasznosította.

A vitrin jobb oldalán a Bakony hegységben (Urkút, Eplény) kialakult mangánérctelepekből származó minták találhatók. A jura időszakban (170 millió éves) képződött tengeri üledékes telepek oxidos és karbonátos ércet tartalmaznak. Az oxidos ércek jellegzetes ásványa a piroluzit, míg a karbonátosoké a rodokrozit. A telepek ércanyaga általában tömeges, földes megjelenésű és a karbonátos érc változatos színösszeállítású (zöldes-sárgás) lehet. Az oxidos ércek átlagos mangán tartalma 22,8%, míg a karbonátosoké 19,4%. A termelvényt a vaskohászatban ferromangán ötvözetek előállítására használják.

A Kárpát-medence kősótelepei u.n. tengeri kősótelepek a befűződő tengeröblökben, a sós tenger-víz (NaCl 2,7%) természetes bepárlásával képződtek. A Kárpátok belső, keleti oldalán az Erdélyi medencétől (Parajd, Torda, Désakna) Máramaros megyén keresztül (Aknaszlatina, Rónaszék) Eperjes vidékéig (Sóvár) miocén korú (20 millió éves) sós üledékformációhoz tartozó tengeri üledékes, kősó előfordulásokban gazdag sáv húzódik. A kősó mintaanyag a jobbra lévő vitrinben található, melyek közül a csepegő bányavízből képződött sócseppkő igazi kuriózum. A sós formáció agyagból, sós homokkőből, agyagos kősóból áll (mezőségi rétegek része). A kősótestek hatalmas tömegűek, pl. a désaknai több km hosszú és széles és 160-180 m vastag.

A Kárpátok keleti oldalát kísérő "sótermő" sáv jól követhető a vitrintől balra lévő térképen, amelyet J.H. Fichtel 1780-ban tett közzé a "Beitrag von der Mineral-geschichte von Siebenbürgen" című műve mellékleteként. Fichtel János, aki erdélyi és bécsi kincstári tanácsos volt, élete főművében Erdély földtani és ásványtani viszonyainak első, tudományos igényű, átfogó leírását adja. J.H. Fichtel főművéből származó, ugyancsak a baloldalon lévő három ábrázolás (térkép, szelvény) egy tordai sóbányatelep felszíni elrendezését és egy sóaknájának felszíni és függőleges metszetét ábrázolja. A függőleges metszet megjelenítési stílusa ugyancsak hasonlít Marsigli selmeci (Szélakna) ábrázolására. A vitrintől jobbra lévő térkép Máramaros megye kősólelőhelyeit szemlélteti. A kősó bányászati technológiája (jövesztés, biztosítás) alapvetően eltért a bányászatban megszokott megoldásoktól.

A kősót sóvágással termelték (vágták) és "nem bányászták". A kősótermelés felügyeletét a bányakamaráktól független sókamarák (erdélyi, máramarosi) látták el, mintegy érzékeltetve a kősóbányászat "különállását", privilégiumát. A kősótermelés és a sójövedelmek a honfoglalástól a trianoni békediktátumig meghatározó gazdasági szereppel bírtak, pl. 1892-ben a kősótermelés bruttó értéke (l3,6 millió Ft) azonos volt az egyéb bányatermékek bruttó értékével. Az első világháborút lezáró béke következtében a történelmi Magyarország területének 67,3%-ával együtt kősóbányászatát teljes egészében (100%) elveszítette.

Az ajtótól jobbra lévő vitrinben a hazai kőszéntelepekből származó minták láthatók. A kőszén növényi eredetű szilárd, éghető ásványi nyersanyag, a növényi anyagok szénülési folyamatának eredménye. A szenülés foka szerint tőzegről, lignitről, barnakőszénről, feketekőszénről, antracitról és grafitról beszélünk. A hazai szénbányászat és energiatermelés alapanyaga a lignit (Mátra-Bükkaljai telepek), a barnakőszén (Brennbergi, Ajkai, Komárom-Esztergomi, Nógrádi, Borsodi telepek) és a feketekőszén (Mecseki telepek) voltak. A kőszén felhasználásának kezdete a történelmi Magyarországon a tűzifahiány megoldásához kötődött. A Kárpát-medencében az első széntelepet 1735-ben a Sopronhoz tartozó Brennbergen fedezték fel, ahol 1759-től iparszerűen termelték a szenet. A 19. század első évtizedeiben mintegy 100 lelőhelyen "ástak" szenet, elsősorban helyi szükségletekre. Jelentősebb termelés Brennbergen, a Dorogi-medencében és a Keleti-Mecsekben volt. A kőszén számottevő gazdasági szerepe a 19. század utolsó harmadától bontakozott ki és felhasználásának töretlen fejlődése az 1920 utáni Magyarország bányászatának meghatározó tényezőjévé tette. Olyannyira, hogy a 20. század második felében a közvélekedésben a hazai bányászat egyet jelentett a szénbányászattal. A mintaanyag földtörténeti időrendbe rendezve a lignittől a feketekőszénig ad áttekintést a hazai széntelepekről. Az ajkai borostyánnal (ajkait) ékesített szén és a mecseki gömbszén igazi kuriózum. A vitrintől balra látható térképi dokumentumok a brennbergi szénbányászat geológiai viszonyait, a bányaművek aknáinak telepítési helyzetét és a korabeli legmélyebb aknának, a Szent István aknának (630 m) a geológiai szelvényét mutatják, továbbá a 19. század fordulóján a legjelentősebb barnaszéntermelő helynek számító Dorogi medencéből az Annavölgy bánya bányaföldtani viszonyait.

A terem főfalán látható freskót Faller Jenőnek, a múzeum alapítójának és első igazgatójának tervei és instrukciói alapján 1957-ben a múzeum és az első kiállítás megnyitására Ágoston Ernő és Sterbenz Károly soproni festők alkották. A falfestmény a magyar bányászat három kiemelkedő eseményét összemontírozva állít emléket. 1627-ben történt Selmecbányán, a Felső-Bieber táróban, a világon az első alkalommal, hogy kőzetjövesztésre robbanóanyagot (lőpor) használtak. A városi és bányászati elöljáróságok által ellenőrzött kísérleti robbantásról részletes írásos dokumentáció maradt az utókorra. A robbanóanyag bányászati alkalmazása legalább tízszeresére növelte egy vágathomlokon az éves vágathajtási teljesítményt (180-200 m/év), miközben a vágatszelvény is megháromszorozódott.

1735-ben Selmecbányán, a későbbi bányászati felsőoktatás bölcsőjeként megalapították a bányatisztképző iskolát. Az előterében látható bányamérésgyakorlat az iskola első tanárának, Mikoviny Sámuelnek állít emléket. A diákok a korabeli bányász díszegyenruhákban (nemzeti színek) pompáznak, farbőrrel ékesítve. A háttérben a vízemeléshez használt erőgép, a tűzgép épülete látszik. 1753-ban a Sopronhoz tartozó Brennbergen (ma Brennbergbánya), a Kárpát-medencében megtalálták a szenet (barnakőszén). A legenda szerint a kecskepásztor tábortűzétől "tüzet fogott a hegy", amelynek oka a tűzrakóhely alatti szénkibúvás volt. Ez a tűz "messzire világított". Sopron tulajdonában erdőkben, a később Brennbergbányának nevezett helyen működött 1759-től hazánk első kőszénbányája. Az iparszerűen folyó szénbányászat a 19. században meghatározó gazdasági jelentőségű volt és 1951-ig eredményesen működött.

A bemutatott mintaanyag a Magyar Természettudományi Múzeum, a Magyar Állami Földtani Intézet, a rudabányai Érc- és Ásványbányászati Múzeum és a Központi Bányászati Múzeum gyűjteményéből származik.

A Felső-Bieber tárói bányamű, amely a szélaknai magyar királyi bányahivatal akkori összes bányáját jelentette, még 1898-ban is igen jelentős bányavállalkozás volt. Ebben az évben 187,5 kg arany, 4.306,5 kg ezüst, 25.370 kg réz és 629.600 kg ólom kitermelését biztosította 27 tisztviselő, 3 bányagyakornok, 93 altiszt és 2372 bányamunkás alkalmazásával.

06. A bányaművelés története a Kárpát-medencében

1. terem: A honfoglalás előtti időszak bányászata a Kárpát-medencében

A kőkorszak technikai színvonalán még csak kevés anyag volt, amely az akkori ember számára érdemes volt a bányászatra. Ebből a korból kétféle anyag bányászati kitermelésére vannak régészeti adataink: ezek a vörös földfesték és szerszámkő. A vörös földfestéknek kultikus jelentősége volt, a szerszámkőből pedig eszközöket, fegyvereket készítettek.

A szerszámkövet alapvetően két nagy típusba sorolhatjuk, a felhasznált anyag: kova és obszidián. Elterjedtebbek a szépen pattintható sárgás-barnás kovaszerszámok, hiszen ezek alapanyaga többfelé található. A fekete vagy szürkés színű obszidián (lávaüveg) szerszámok jó minőségűek és kedveltek voltak, de alapanyaguk ritka. Az európai kontinens legészakibb lelőhelye Kárpát-medencében,a Tokaj-Eperjesi hegységben, illetve a Selmeci hegységben található. Az előbbi a jobb minőségű, az utóbbi csak másodlagos lehetett. Az obszidián nálunk csak másodlagosan, kimosódott üledékként, a felszínen fordul elő - ezért nem bányászták, hanem egyszerűen összegyűjtötték. Használatuk a vaskorig terjed.

A kőeszközök kialakításában mindvégig alkalmazták a pattintás módszerét, de az újkőkortól már csiszolással is megmunkálták azokat.

A rézkorban az élet sok területén még a kőeszközöket használták, hiszen a réz szerszámok nem voltak elég kemények, s emellett nagyon sokba kerültek. A Tata-Kálváriadomb kovabányát a rézkorban művelték. Az első ismert fém alighanem a természetben is többnyire fémformában előforduló arany volt. A korszak nevét azonban mégis a sokoldalúan használható réz tárgyakról kapta. Az őskori ércbányák helyére a középkori rézbányák alapján következtethetünk. Ilyen lelőhelyek viszonylag jelentős számban léteztek a Kárpát-medencében: Mátra-vidék, Rudabánya, Besztercebánya, Szomolnok környéke, Rézhegység, Erdély stb.

A rézkornál leírt bányahelyeket művelték a bronzkorban is. Ebben az időszakban azonban már a réznél keményebb anyagot is sikerült előállítani. Ezek előbb még antimon- és arzénbronzok voltak, majd kicsit később megjelentek az ónbronzok is. Velem -Szent Vid lelőhelyen a korai bronzok szép gyűjteménye került elő. Valószínűleg kelet-alpi rézből és felsőőri antimonból ötvözték a bronzot.

A bányászatot és kohászatot általában még ugyanaz a személy végezte, tehát a bronz előállítása még egységes szakma volt. A vas viszonylag későn jelenik meg a kárpát-medencei leletanyagban, legelőször az illírek leletei között. Az utánuk jövő kelták időszakában már kiteljesedett a vas használata. A kisméretű kemencékben, viszonylag alacsony hőmérséklet mellett ekkor még csak - a ma már rossz minőségűnek számító, szilíciummal szennyezett - ércekből lehetett vasat előállítani.

A Kárpát-medencében a római kortól számolhatunk csak nagyobb mérvű bányászattal, s ettől a kortól kezdődik a mélyműveléses kitermelés is. Aranyat, vasércet és sót elsősorban Dacia provinciában, azaz a későbbi Erdélyben termeltek. Verespatakon (Alburnus Maior) Abrudbányán (Alburnus Minor) és Zalatnán (Ampelum) az arany, Gyalár környékén a vasérc, s a Torda (Potaissa), Marosújvár (Salinae) a sóbányászat központjai voltak Pannoniában főként a kőbányászatról vannak adataink. Öskü, Tardosbánya, Dunaszekcső, Tata, Vértesszőlős stb.

Első bányarekonstrukciónkban egy őskori kovabányát mutatunk be. Minthogy az egykori felszíni gyűjtögetésnek, sőt a külszíni bányászkodásnak sem maradhatott az évezredek távolából nyoma, legrégibb, megnyugtatóan bányának nevezhető objektumok a kovabányák. Hazai viszonylatban ilyen a Sümeg-Mogyorósdomb lelőhelyen talált bánya (kora: C-14 kb. 4500 év). Ebben már a bányagödörből kiinduló vágatok is léteztek, tehát mélyművelésű bányáról van szó, noha a feltárás során a jelenlegi vékony fedőréteg beomlott. Bár nem kívántunk egy konkrét bányát rekonstruálni, mégis leginkább ennek az objektumnak a részleteiből indultunk ki. A világosabb, okkerszínű alapkőzetben sötétebb barnás kovagumók láthatók. Két kisebb táró indítását láthatjuk, vájvéggel. A bányában gímszarvas agancsából készült vájóeszközökkel és nagyobb kavics formájú ütőkövekkel fejtették a töredezett kőzetben elhelyezkedő kovagumókat. A két kézzel fogható, feszítővasként használt agancsdarabok mellett találtak a feltárások során nyéllyukas agancscsákányt is.

A vitrinben a honfoglalás korát megelőző időszakok bányászeszközeit mutatjuk be. Agancs vájóeszközök, természetben talált ütőkő és a már jobban megmunkált, nyéllyukas agancskapák alkotják az őskori bányászat alap szerszámkészletét. Később a fémek megjelenése után, azok általánosabbá válása után, a bányászat termékéből előállított szerszámok lassan visszakerültek a termelésbe. A nagy méretű rézcsákányok, bronz szárnyas és tokos balták drágaságuk miatt azonban még sokáig nem szorították ki teljesen az agancs- és kőszerszámokat. A fém szerszámok csak a késői vaskorban válnak általánossá. A tokos, azaz görbe nyélre húzható kelta kapa és a már nyéllyukas római bányászcsákányok képviselik ezt a fejlődési fokozatot. Kiegészítik a kollekciót egyes kevéssé ismert bányászott anyagok is. A pattintott kovapenge, valamint a Tokaj környékén található obszidián és a belőle készült nyílhegyek az anyagra, de a belőle készült eszközökre, fegyverekre is utalnak.

A kovabánya rekonstrukciójától balra a Tata-kálváriadombi neolitikus kovabánya makettje (M=1:100), jobbra egy kép az ősi bányászkodási módszert, a tűzzel való fejtést mutatja be. A kemény kőzetet tűzzel felhevítették, majd vízzel leöntve megrepesztették. Ezt a módszert még a középkorban is használták, noha az esetlegesen keletkező mérges gázok miatt veszélyeket is hordozott magában.( tollrajz Faller Jenő: Jó szerencsét! c. könyve nyomán)

2. terem: középkori és a koraújkori ércbányászat

A középkor és újkor időszakában Magyarország legjelentősebb és egyben legfejlettebb bányászati tevékenysége a nemes és színesércek bányászata volt. A 14-15. század időszakában Magyarország élen járt Európa aranybányászatában és egyike volt a legszámottevőbbeknek az ezüstbányászatban. Jelentős rézbányászattal rendelkeztünk, s királyaink a kezdetektől nagy fontosságot tulajdonítottak kősóbányászatunknak is. Ennek megfelelően Magyarországon a mélyműveléses bányákat is magas technikai színvonalon üzemeltették.

Középkori-újkori ércbánya (rekonstrukció)

Egy oldalt kinyitott, azaz metszett aknát mutatunk be, melyből két különböző irányban két táró nyílik. A szűk gömbfával kiácsolt akna szállításra és közlekedésre egyaránt alkalmas. Jellemző a helykimélésre a keskeny, ún. féllábas létra, melyet az ácsolathoz rögzítettek. Ércszállító vödör fából, dongás és abroncsos összeállításban. Az akna két oldalából két vágat indul. A bal felé vezető kisebb keresztmetszetű a középkort jeleníti meg, a jobboldali pedig már az újkorra utal. A középkori vágat kis keresztmetszetű, csak négykézlábas közlekedésre alkalmas és közeli vájvéget mutat. A vájvég szemben egy érctelért ér el, s a vájvégen megcsillan az érc. Ólmos csillogású galenit, aranyos csillogású pirit fehéres kvarckitöltéssel. Ez jellemző telér volt a magyarországi nemesércbányászatban. Az üreg alján bányászteknőt, az érc összegyűjtésére és szállítására szolgáló eszközt helyeztünk el, benne érc, rajta egykezes falapát és a legalapvetőbb fejtőszerszámok, a bányászék és kalapács, amit a bányász gyakran keresztbe tett le. Ez a két szerszám képezi az ismert ék-kalapács bányászjelvény alapját. A teknő mellett rövid nyelű bányászkapa látható, ami az érc összehúzására szolgált. A vájvég egy kiálló szögletén botra húzható agyag bányamécses szolgálja a világítást.

Az újkori vágatban gömbfából ácsolt, trapéz alakú biztosítás látható. A talpon deszkából készült fapályán "magyar csille" áll. Megfigyelhető a fenékgerendához rögzített nagyobb hátulsó kerékpárja, vasalt szekrénye és fogantyúja. A támfa mellé letámasztva bányászcsákány, a vágat oldalán mécsfülkében bányamécses. A "magyar csille" a régebben használt "német csillé"-hez viszonyítva hazai újításnak tekinthető. A német csille négy egyforma kerékkel felszerelt vasalt szállítóeszköz, elejének alsó részéből kiálló vezetőszeggel. Ez egy kis görgővel ellátott vas rúd, ami a két pallóból készített csillepálya közepén levő árokban futott, s a csille pályán tartását segítette. Ehhez a típushoz állt közel a rozsnyói Szt Anna-képen (1513) látható csille. Ez a csille legrégibb magyarországi ábrázolása, s a bányarekonstrukció nyílásától jobbra látható. Ezzel a csilletípussal szemben a magyar csille vezetőszeg nélküli, vájat nélküli, kideszkázott padozaton fut. Két kerékpárja közül a hátulsó a csille súlypontjában van elhelyezve, így hátsó részét lenyomva könnyen két kerékre emelhető. Tulajdonságai, a német csillénél nagyobb fordulékonyságot és mintegy háromszor nagyobb gyorsaságot biztosítottak, noha használatához több ügyesség és gyakorlat volt szükséges. A német bányászat is átvette a 19. század elejétől. A már említett rekonstrukció ezt a fajtát mutatja, s a 18-19. század fordulójáról származó ábrázolása a bányarekonstrukció betekintő nyílása mellett baloldalt látható (Bikkessy-Heimbrucher József: Magyarországi viseletképek).

A középkorban a termelés alapvetően a közvetlen fizikai munkán alapult. A legfontosabb bányászszerszámok a bányászék, kalapács, csákány, vonókapa és a feszítővas volt.

A szénbányászati terem felé nyíló ajtó bal oldalán levő kép (Ifj. Holbein: Bányászat az Alpokban 1530) három, fontos fejtési munkafolyamatot mutat be: fejtés nyeles bányászékkel és kalapáccsal, tömbfejtés hajlékony nyelű pöröllyel és nyél nélküli ékekkel, valamint az érc összegyűjtése bányászteknőbe, bányászkapával. A vitrinben ezek a lényeges bányászszerszámok mind megtalálhatók, ugyanúgy mint a korabeli bányavilágítás eszközei.

A mélyszintű bányák világítását legtöbbször mécsesekkel oldották meg. A 14-15. századtól kezdve jellegzetes, égetett agyagból készült bányamécseseket használtak. Ezek hátsó részén kis agyaghüvelyt alakítottak ki, amibe tartóbotot, vagy hüvelykujjukat illesztették a bányászok. A felül nyitott mécsestálkákban faggyút égettek, melynek kiömlésétől kevésbé kellett tartani.

Szénbányászat a 20. század közepéig

A fém bányamécsek a 16-17. századtól terjedtek el. Eleinte faggyút égettek ezekben is, a 18. század végétől azonban a nagyon megdrágult faggyú helyett repceolajat kezdtek használni. Ehhez szükségessé vált a mécsestálkák befedése, amit jól megfigyelhetünk a sárgaréz lemezzel fedett vörösréz mécsesen.

A kemény kőzeteket a bemutatott kézi szerszámokkal nagyon lassan lehetett csak fejteni. Az első bányabeli robbantást a Selmecbánya bányászatához tartozó szélaknai terület Felső-Bieber tárójában egy Weindl Gáspár nevű vájár végezte 1627. február 8-án. A kőzetbe vésőfúróval és kalapáccsal lyukat fúrtak. A fúrólyukat ekkor még úgy töltötték meg és fojtották le, mint a puskát, ezért a robbantást "schießen"-nek, azaz lövésnek nevezték. A robbantás, kártétel nélkül, kiváló eredménnyel történt. Jövesztési céllal ekkor történt először, s innen terjedt el Európa többi bányavidékére. A vitrinben a robbantólyuk készítéséhez használt fúrók és a hozzájuk tartozó jellegzetes hajlított formájú kalapács is látható.

A bányába történő "beszállás" különböző módjait mutatja be a szénbányászati terem felé nyíló ajtó jobb oldalán levő kép. Közülük legjellegzetesebb a "beszállás farbőrön". A bányász munka közben egy bőrből készült, hátul felkötött kötényt viselt, s a lejtős aknában egy kötélbe kapaszkodva fenéken csúszott le. Ajánlatos volt eközben a farbőr végét kézzel tartani. (Agricola, G.: De re metallica... Basel, 1556. 118.ábra)

A 19. század második felétől a szénbányászat vált a magyar bányászat meghatározó ágazatává. Jelentőségével párhuzamosan technikai színvonala is egyre nőtt, s ez a folyamat eredményezte végül azt a nagyüzemi szénbányászatot, aminek a fogalma a köztudatban ma is erősen él. A 20. század elejétől az 1950-es évek végéig terjedő időszakban általánosnak nevezhető bányatípust kívánjuk bemutatni.

Fabiztosítású vágat szénbányában (bánya-rekonstrukció)

A ércbányákénál nagyobb keresztmetszetű, trapézalakú, fabiztosítással kiépített vágat állóvilágítással, sínpályával és vascsillével. A bányatér megvilágítása korabeli, ún. turbólámpákkal történik. A főtére erősítve légvezetőcsövet látunk vászonból, drótmerevítéssel. A levegőt sűrített ,levegős ventillátor biztosította. Egy benzin biztonsági lámpa a süvegfára akasztva a metántartalmat jelzi. A vájvégen különböző szerszámok, a támfákon elektromos vezeték és sűrítettlevegős cső, leágazásokkal és gumitömlőkkel. Ez utóbbi nagyon fontos volt, mert a sűrített levegő felhasználása volt az az ideális meghajtási mód, amely - szikramentessége miatt - bizonyosan nem okozott sújtólégrobbanást. Ezzel működtették a Flottmann- típusú fejtőkalapácsot, kőzetfúrót és szénfúrógépet is. A bányatérség bal oldalán egy éppen lerobbantott vájvéget mutatunk be, leomlott szénnel. Előtte az általánosan használt kéziszerszámok, széncsákány, szívlapát, bányászkapa, feszítővas és az ácsolatba dugott bányászfejsze. A síneket a lehető legközelebb hozták a vájvéghez, hogy a csillék könnyen rakodhatók legyenek. A szűkebb vágatokban a szállítás a hely jelentős részét elfoglalta. Ezért, amit lehetett az ácsolatra függesztettek, hogy össze ne tapossák munka közben: így az innivalót tartalmazó csobolyó és ideiglenesen a fejvédő kobak is ide került.

Minthogy azonos korban használták a karbidlámpát, benzin biztonsági lámpát és a elektromos (akkumulátoros) kézi bányászlámpát, előfordult, hogy egy bányában egy időben mindhárom használatban volt. Elsősorban olyan szénbányában, ahol - mint pl. Brennbergben - nem volt sújtólégveszély. A személyzet az erős fényt adó karbidlámpát, a biztonságiak a biztonsági lámpát - hiszen a metán mennyiségének rendszeres ellenőrzése minden szénbányában kötelező volt - és a felügyelet a modernebb elektromos lámpát. Állandó világításként pedig ugyanekkor általános volt a sűrített levegővel működő saját generátorral rendelkező turbólámpa, ami szintén elektromos árammal világított.

Veszélyek és bányavilágítás

A bányászt a földalatti munkája során leginkább a kőzetomlás, a víz, a tűz és a különféle ártalmas gázok veszélyeztetik. A mélyszinti szénbányákban ezek közül a sújtólég a legjellegzetesebb. Akkor alakul ki, ha a metán mennyisége a levegőben eléri az 5%-ot, hiszen 5-14% mennyiség mellett robbanó elegyet képez, és a detonáció ereje 9,5 térfogatszázaléknál a legnagyobb.

A vitrinben láthatók a 20. század bányavilágításának emlékei. A sújtólégmentes bányákban (pl. Brennberg) az I. világháborúig még használták a nyílt lángú bányamécseket, s az 1908-as évtől kezdve terjedtek el a karbidlámpák. Mivel ezek sokkal erősebb fényt adtak mint a biztonsági lámpák, az 1950-es évek végéig meg is maradtak mellettük.

A sújtóléges bányákban biztonsági bányamécseseket használtak. Ezt H. Davy találta fel 1816-ban, de a bányabeli igényeket valójában csak többszörös újítások után a Wolf-féle lámpa elégítette ki.

A biztonsági lámpák alkalmasak a metán mennyiségének mérésére is. A lámpa lángja ugyanis egyre magasabbá válik, míg 5% metántartalom után kialszik. Ezen az elven alapuló metán jelző lámpákat is gyártottak. Ilyen a Pieler-féle skálás borszeszlámpa. Alkalmas volt a széndioxid mérésére is, mivel annak emelkedő szintje ugyancsak kioltotta a lámpa lángját. Különlegesség az 1920 körül készült biztonsági acetilén lámpa, ami a karbidlámpa fényerejét a biztonsággal kívánta összekötni.

Már a két világháború között megjelent az elektromos-ság a személyi bányavilágításban is. Az akkumulátoros kézi bányászlámpa azonban viszonylag nagy súlya miatt még sokáig nem volt népszerű.

A sújtólég és egyéb veszélyforrások által okozott számos baleset miatt a 19. század második felétől kifejlesztették a bányamentő készülékeket. Itt a régebbi nyomótömlős változatát láthatjuk.

Valódi ritkaság a Westfalia-típusú tömlős bányamentő készülék, a 20. század elejéről. A légkazánt és a sisakot a tömlőszekrényben orsón elhelyezett gégecsöves tömlővel szabályosan, működőképesen összekötve mutatjuk be. Használatának nehézkességét jól szemlélteti egy a század elejéről származó metszet (Mentés nyomótömlős álarcban). Az 1950-es évek már modernebb, de még ugyancsak nehézkes felszerelésű bányamentője a bányarekonstrukció nyílásától jobbra levő fényképen látható.

Sokakban ébreszt romantikus képeket a bányaló fogalma. A bányásszal együtt dolgozó, s a bányamunka minden nehézségét érző lovak a bányákban is megállták a helyüket. Erre emlékeztet a vitrin bal oldalán látható, Salgóbányán, a 20. század elején készült fényképfelvétel. Korszakunkban, a 20. század közepén szorította csak ki véglegesen a mozdonyszállítás a lovakat a bányából.

Bányászat a 20. század második felében

Modern frontfejtéses, várpalotai magyar hidraulikus pajzzsal (VOB-HP-108.) biztosított, egy marótárcsás német jövesztőgéppel (ESA-60-L) felszerelt szénkitermelés részlete (bányarekonstrukció). Míg a bemutatott részlet - helyhiány miatt - csak két pajzsbiztosításból áll, a valóságban a frontfejtések teljes homlokhosszán akár 100-120 gépesített biztosítási egység is felsorakozhat. Az egykori Szovjetunióban alkalmazott pajzs-biztosítások és az angol lépegető hidraulikus támasztókeret összehangolt felhasználása magyar találmány. Ezek adják a várpalotai típusú hidraulikus önjáró páncélpajzs biztosítások jelentőségét. A hetvenes évektől fokozatosan a komplex gépesítésű keretes, majd pajzsos biztosítású frontfejtések váltak uralkodóvá a szénbányászatban.

Ezekre jellemző adatok:

* 100-120 m-es fronthomlok hosszúság
* 3-5 m/nap fejtés előrehaladási sebesség
* 300-500 m fejtés kifutási távolság
* 2-3 m-es művelt telepvastagág, illetőleg a 80-as évek derekától a VHP főteszén omlasztópajzsok bevezetésével 6-10 m-es egyszerre lefejtett telepvastagság.

A frontfejtések alapvető jellemzői:

* a fejtési homloknak a leművelési sáv teljes kitermeléséig legalább két kijárata van
* a fejtési homlokon állandóan áthúzó légáram van
* a fejtési homlokról a kitermelt szénmennyiség a frontvonallal párhuzamosan elhelyezkedő szállító berendezéssel folyamatosan elszállí-tást nyer. A fronthomlok előrehaladásával együtt történik a szállító-berendezés vándoroltatása is.
* a fejtési homlok előremozgatását nyomon követi a kitermelt fejtési térség felhagyása (beomlasztása vagy betömedékelése)

A gépesített frontfejtés kétségkívül a modern, gazdaságos széntermelés formája. Alkalmazása azonban nem mindenhol volt lehetséges. Legelőnyösebben a lapos dőlésű, közepes vastagságú széntelepek (Várpalota, Oroszlány Borsod stb.) leművelésére lehetett telepíteni és üzemeltetni. A közvetlen kétkezi munka, bár egyre csökkenő mértékben, de az utolsó pillanatig nélkülözhetetlen volt a bányamunkában. Erre emlékeztet a széncsákány és szívlapát a sarokban.

A modern bányamentő készülék (MLW R17108) a falon, piros műanyag sisakkal erős kontrasztot képez a visszapillantva még látható nyomótömlős készülékkel. Bár összehasonlíthatatlanul hatásosabb és könnyebb volt ezzel dolgozni, a bányamentés mindvégig testileg és lelkileg a legnehezebb hivatás maradt a bányászatban.

07. A bányagépesítés fejlődése / Emberi erővel hajtott gépek

A bányászatban az ember fizikai ereje sokáig alapvető jelentőségű volt, hiszen a szűk aknákban, vágatokban a legkönnyebben alkalmazható, és leggyorsabban mozgatható energiaforrásnak számított. A 15. századi taposókerék modellje (M=1:10) ezt szemlélteti. Tulajdonképpen egy végtelenített létra volt, melyen felfele mászva a vitlások saját súlyukkal húzták fel a termelvényt.

Vízi energiával hajtott egyszerű gépek

A vízikerekeknek évszázadokon át különböző változatai léteztek: a legegyszerűbb az alulcsapó vízikerék, fejlettebb a felülcsapó vízikerék és a legfejlettebb a váltóvízikerék. A kevéssé bővízű patakok miatt a bányászatban általánosan a felülcsapó vízikerekeket alkalmazták. A váltóvízikerék a felülcsapó vízikerekek csoportjába tartozik, de egy zsilippel szabályozva két irányba lehetett hajtani a kettős fogazattal ellátott kereket. Thurzó János magyar bányavállalkozó alkalmazta legkorábban a 15. század végén vízemelésre, így feltételezhető, hogy ő volt a feltalálója.

A nyilas érczúzó mozgó modellje (M=1:10) legrégibb modellünk, a 19.század végén készült, Selmecbányán. A felülcsapó vízikerékkel meghajtott "bütykös görönd" fogai emelték és ejtették a megvasalt végű gerendákat, a "nyilakat". Ezek leesve vasalt végükkel apróra zúzták az ércet. Az átfolyó víz a zúzott ércet egy forgó szitára mosta, ahonnan az elég apróra zúzott érc a zúzó elé csúszott. A nem elég apró zúzalékot felemelte és beadagolta az első nyíl alá. A nyilas érczúzót a 15. századtól a 20. század elejéig használták.

A váltóvizikerékkel üzemeltetett aknaszállítógép (18.század) mozgó modellje (M=1: 12) Delius Traugott IX-X. táblájának metszete alapján készült. A váltóvízikerék (18. Század), használata lehetővé tette, hogy egyszerre két edénnyel is tudjanak szállítani, amikor az egyik bödöny lent volt akkor a másik fent. Ez 100%-os teljesítménynövekedést jelentett. A nehéz bödönyök ürítéséhez külön kötéldob nyújtott segítséget.

A tereprudazatos szivattyú modellje (M:1:20). Legler Péter gépmester 1628-ban készítette el a Selmecbányához tartozó Bieber­tár­nából kifolyó bányavizet erővízként felhasználó kerekes vízemelő gépet. A vizienergiát tereprudazattal szállították el a Szivattyúkhoz, 1000 ölnyi vagy még nagyobb távolságra. A modellen ennek a hosszú ideig használt erőátviteli szerkezetnek természetesen csak egy szakaszát mutatjuk be.

A szivattyúk a 16. században jelentek meg a magyarországi bányászatban. Modelljeink a szivattyúk érdekesebb, változatos meghajtására koncentrálnak, magát a szivattyút nem mutatják be. Ezért a bejárattól balra egy 16. századi metszettel ismertetjük. (G. Agricola 97. sz. metszete után)

Állati erővel hajtott gépek

Ahol az emberi erő már nem volt elégséges és vízi energia nem állt rendelkezésre, ott az állati energiát hasznosították. A bányászatban a 15. századtól elterjedt volt a lójárgánynak nevezett szerkezet, amit elsősorban aknaszállításra és szivattyúzásra használtak. A lójárgányos szivattyú (M=1:40) mozgó modellje Delius Traugott Kristóf: Bevezetés a bányatan elméletébe és gyakorlatába Selmecbánya, 1773. 15. táblájának ábrázolása alapján készült. A modell fölött ezt a metszetet is bemutatjuk. A körbe-körbe járó lovak forgó mozgását fa fogaskerekekkel és hajlított tengellyel alakították át a szivattyúhoz szükséges húzó mozgássá.

Víztelenítés a 18. században

A történeti Magyarország középkori-újkori bányászatának legnagyobb problémáját a víz elleni küzdelem jelentette. A következőkben bemutatott bányagépeket, elsősorban a bányavíz elleni védekezés eszközeiként használták, s sokszor a vízi energiát alkalmazták a bányavíz elleni harcban. Selmecbánya környékén azonban a megfelelő esésű és vízhozamú erővíz kevés volt. Ezért a vizet magasan fekvő mesterséges tavakba, ún. erővíztavakba gyűjtötték. A mesterséges tavak kiépítése 1699-ben két, már korábban is létező tó helyreállításával kezdődött. A 18. század első felében nagyobbrészt Mikoviny Sámuel tervei szerint és személyes közreműködésével folyamatosan épültek a további tavak, s 1743-ban elkészült mind a 16 erővíztó. A terepasztal (M=1:7899) a Selmecbánya környéki 16 erővíztavat mutatja be, annak legteljesebb, 18. századi állapotában.

A Hell-féle vízgép modellje (M=1:10). Hell József Károly selmeci főgépmester 1749-ben találta fel a vízoszlopos szivattyút. Az erővíz felhasználásával szivattyúzta ki a bányavizet. Hell József Károly találmányaival nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a selmeci bányászat a 18. században megérhette második virágkorát. Hell József Károly selmeci főgépmester 1753-ban találta fel újabb bányagépét, az sűrített levegővel hajtott szivattyút. A sűrített levegőt először Hell alkalmazta a gépészetben. Ennél a gépnél már nem közvetlenül az erővízzel, hanem az azzal létrehozott sűrített levegővel működtette a szivattyút. A léggép modellje (M=1:10).

Bár a gőz feszítő erejével már az ókori görögök tisztában voltak, ennek az energiaforrásnak az iparban történő felhasználására azonban először az angol ipari forradalom időszakában, a 17-18. század fordulóján került sor. A tűzgép ugyan még nem volt elég kiforrott találmány, de már működőképesnek bizonyult. Feltalálása Thomas Savery, tökéletesítése Newcomen nevéhez fűződik. Már a gép eredeti célja is a bányavíz kiszivattyúzása volt. Isaak Potter angol gépész 1722-ben állította fel tűzgéppel hajtott szivattyúját Újbányán. Ez a tűzgép a második volt a kontinensen. A modell (M=1:5) Delius Traugott művének (1773) 16. táblája alapján készült, amit a gép mellett láthatnak.

A mélyfúrás mint bányászati technika a 19. század végén széles körben elterjedt. A köztudattal ellentétben egyáltalán nem csak a szénhidrogének kitermeléséhez kötődik, hanem artézi vizek feltárására, valamint ásványi anyagok, ércek kutatására is használták. A fúrótoronnyal ellátott Fauck-féle ütvefúró berendezés modellje (M=1:5) a mélyfúrás hazánkban általánosan használt eszközét mutatja be. A 19-20. századforduló tájékán feltalált, fából készített, gőzgéppel hajtott berendezést még az 1940-es években is alkalmazták, pl. a Hidas környéki kutatófúrásoknál.

Modern bányagépek

A Várpalotán található szén vizes, gyenge minőségű volt, ezért kitermelésének rentabilitását a nagy volumen biztosíthatta csak. Az itt látható modell az S-I. függőleges aknát mutatja be. Ez az akna volt az ország első szkip szállító berendezéssel felszerelt aknája, amelyet 1937. okt. 12-én kezdtek mélyíteni és a 93 m mély, aknatoronnyal és szállítóberendezéssel ellátva 1938. december 1-én helyezték üzembe. 46 éven keresztül megszakítás nélkül üzemelt.

A II. világháború után a fejlett szénbányászattal rendelkező országok, illetve némi időeltolódással hazánk technikai fejlődését a következő nagy lépések jellemezték:

* a 60-es évek végéig széleskörűen elterjedtek a különböző teljesítményű villamos meghajtású gépi berendezések (modelljeink közül aknagép, Ajtay-Szilárd-féle vágathajtógép)
* a 70-es évek közepétől a 80-as évek derekáig kialakultak a nagynyomású, hidraulikus energiaátvitellel rendelkező komplex gépesítésű frontfejtések (várpalotai frontfejtés)
* a 80-as évek végétől napjainkig a mikroelektronikai eszközök széleskörű elterjedése, beleértve a különböző termelési folyamatok számítógépes irányítású részleges, esetenként már a teljes automatizálását is.

A keskenyhomlokú vágathajtás alapvető gépei az F-típusú vágathajtógépek. Ajtay Zoltán és Szilárd József találmánya. Az irányítható marófejével kifejtett kőzetet hátrafelé is továbbította a hozzátartozó szállítószalaggal. A gépcsaládból az F-5-ös vágathajtógép modelljét (M=1:10) állítottuk ki. Ez egyike az 1945 utáni időszak két nemzetközileg is nagy jelentőségű hazai bányászati találmányának.

Frontfejtéses szénkitermelés berendezése várpalotai magyar pajzsbiztosítással (VOB-HP-108.pajzsok), két marótárcsás jövesztőgéppel (szovjet KS-1K kombájn) modellje (M=1:5). Az 1970-es évek közepétől alkalmazták. Önjáró pajzzsal biztosított frontfejtés, marótárcsás jövesztés és szállítórendszer. A zárt, elemenként hidraulikusan mozgatható berendezés teljes védelmet nyújt. A gépi jövesztés a fúrás-robbantás, csákányozás és lapátolás munkájától mentesíti a bányászt. A szenet szállító páncélkaparó, a gumi szállítószalag rendszer a csilleszállítást teszi feleslegessé. A fejtés homlokszélessége 50-200 m. Egy fejtés naponta 50-300 vagon szenet ad, egy bányász 12-25 tonnát termel. A fejtés működését diszpécserrendszer ellenőrzi. Ez az 1945 utáni időszak másik nagy jelentőségű hazai bányászati találmánya. Tovább­fejlesztett változataikat ma is gyártják és használják világszerte.

Az bányászatban általánosan használt gépek kisebb modelljeit, mint a sűrített levegővel hajtott távirányítható CAVO-310 típusú (M= 1:10) és a szintén távirányítható Diesel üzemű robbanómotorral hajtott JOY TLF 4 típusú (M= 1:10) rakodó-szállító gépet, valamint a szintén Diesel üzemű, Secoma Jumbo ATH 15 - 04 típusú fúrókocsit (M= 1:10) életszerűen szintén a szállítószalagok mellett állítottuk ki.

A szénbányászatnak egyetlen még jelenleg is nyereséges ágazata a külfejtéses lignittermelés, mivel a fűtőanyagot nagyon olcsón képes kitermelni. Ez az ágazat magas szinten gépesített. Impozáns méretű, hatalmas gépei közül az SRS - 560 típusú vedersoros kotrógép makettjét (M=1:50) tekintheti meg a látogató.

A bányabeli szállítás legnépszerűbb eszközei a különféle csillék. A korábbi típusok közül az ún. magyar csille rekonstrukciója "A bányaművelés története a Kárpát-medencében" c. kiállításban látható. Az itt kiállított csillemodellek a 19-20. századi fejlődést mutatják be. A nagyobb méretűvé vált fa illetve, vas felépítményű csillék elsősorban a könnyebb mozgatás és a csillék ügyes kiürítését szolgáló technikai megoldások sokfélesége miatt különböznek egymástól. Különböző oldalajtók, a belső tér lejtősre építése (ún. bakhát), a billenőputtony mind ezt szolgálják. Speciális csilletípus a "népes" csille, ami a személyszállítás céljaira szolgált. Ezeknél elsősorban a biztonságosság volt fontos, s csak másodsorban a kényelem.